„Amikor Gabriel visszaalszik, vidd a 614-esbe. Ne engedd, hogy Vicente vele menjen.”

Vicente volt a sofőrje.

11 évig dolgozott a családnak.

Több ezer kilométert vezetett Gabriellel, elhozta az apját a megbeszélésekről, virágot vitt a temetőbe, és egész éjjel a kórházak előtt várt, amikor elkezdődtek az alvási problémák.

– Miért említed Vicentét?

Terézia lesütötte a tekintetét.

– Mert Antonio sosem alkalmazta őt.

Léptek zaja hallatszott a folyosó felől.

Gábriel a karjába vette Luciát.

– Hol van Anna?

– A személyzeti részen – felelte Teresa. – Felhívtam a bátyádat, mielőtt felmentem. Mateo majd elmegy érte.

Vajon a bátyám tudja mindezt?

– Részben tudja.

Ez a válasz jobban fájt, mint egy hazugság.

A szolgálati lépcsőn keresztül menekültek el.

A garázsban Vicente egy terepjáró mellett várta őket.

– Valcárcel úr, mennünk kell. Betörés történt.

Gábriel nem válaszolt.

A kezeit nézte.

Vicente jobbján egy telefon volt.

A képernyő egy másodpercre felvillant.

Gabrielnek sikerült elolvasnia egy üzenetet.

„MARADJ ÉBREN! KIJÖNNEK.”

Terézia is látta.

Vicente túl későn tette el a telefonját.

Gabriel 11 éven át tárgyalt olyan emberekkel, akik képesek voltak mosolyogni, miközben elrejtették az árulásukat.

Felismerte ezt a kifejezést.

– Add ide a kulcsokat.

-Uram…

—A kulcsok.

Vicente habozott.

Az a rövid szünet megerősítette ezt.

Teresa egy másik járművel ment, és mindhárman egy oldalsó kijáraton hagyták el az épületet. Mateónak és Anának percekkel később sikerült egy másik ajtón keresztül távozniuk, és a rendőrőrsre mentek.

Lucia a nyulát ölelve aludt el, miközben Teresa heves esőzésben vezetett.

Gabriel ébren maradt, és a borítékot figyelte.

Hová megyünk?

– Egy régi magánklinikára San Lorenzo de El Escorial közelében.

Gábrielnek azonnal eszébe jutott a hely.

A Valcárcel család évtizedekkel ezelőtt finanszírozta azt a központot. Hivatalosan több mint 20 éve zárva volt.

— Mi van ott?

– A válaszok, amiket apád el akart pusztítani, majd úgy döntött, hogy elrejti.

– Kezdd azzal, hogy elmondod, miért nem tartottál ébren.

Terézia nyelt egyet.

– Mert Antonio felfedezte, hogy amikor belépsz az alvás bizonyos mély fázisaiba, olyan emlékeket idézel fel, amelyeket valaki megpróbált blokkolni.

Gábriel szárazon felnevetett.

– Úgy néz ki, mint egy olcsó film.

– Bárcsak az lenne.

Teresa ezután elmagyarázta neki, amit a család évekig hallgatott.

Amikor Gabriel 7 éves volt, több hetet töltött egy klinikán. Mindig azt mondták neki, hogy bonyolult tüdőfertőzése volt.

Nem volt igaz.

Az édesanyja, Sofia, neurológus volt, és részt vett egy magánkutatási projektben, amely a memóriával, az alvással és a stresszel foglalkozott.

A projekt végül olyan határokat lépett át, amelyeket Antonio soha nem értett, amíg fel nem fedezte, hogy Gabrielt több tesztben is bevonták.

– A saját anyám engedte ezt meg?

Teréz túl sokáig várt a válasszal.

– Meg volt győződve arról, hogy segíthet azoknak, akik szörnyű élményeken mentek keresztül.

– 7 éves voltam.

– Apád pontosan ugyanezt mondta, amikor megtudta.

Antonio kivette a gyerekeit a programból.

Aztán valami még furcsább dolog történt.

Zsófia eltűnt.

A hivatalos verzió szerint egy franciaországi balesetben vesztette életét.

Gábriel 16 éves volt, amikor abbahagyta a kérdezősködést.

– És Mateo?

–Tizenkét éves voltam, amikor a klinikán történt az incidens. Láttam valamit, amire soha nem tudtam teljesen emlékezni.

– Miért nem mondott nekem semmit az apám, amikor felnőttem?

– Mert évekkel később felfedezte, hogy valaki újraindította a nyomkövetést.

Teresa a visszapillantó tükörbe nézett.

– És mert gyanítottam, hogy az a személy a körödben van.

Nem sokkal hajnali 1:20 után érkeztek a régi klinikához.

Az épület kívülről elhagyatottnak tűnt, de egy pinceajtó mögött találtak egy árammal ellátott folyosót.

Gábriel megállt.

A sarkokon modern kamerák voltak.

Valaki még mindig használta azt a helyet.

Az ajtók meg voltak számozva.

608.

610.

612.

614.

A kulcs illik.

Bent egy kórházi ágy, régi megfigyelőberendezések, irattartó szekrények és tucatnyi digitalizált szalag volt.

Teresa bekapcsolt egy számítógépet, ami nem volt csatlakoztatva az internethez.

Az egyik mappa a következő címkével volt ellátva:

GABRIEL VALCÁRCEL — 7 ÉVES.

Gábrielt hányinger fogta el.

Megnyitotta az első videót.

Gyerekként jelent meg a képernyőn.

Szenzorokhoz kapcsolódva aludt.

Antonio az ágy mellett ült.

Egy nő lépett be a szobába.

Zsófia volt az.

Az anyja.

Gábriel megdermedt.

A videó dátuma lehetetlen volt.

A családi háttér szerint Sofia már nem élt, amikor a felvétel készült.

-Ez mit jelent?

Teresa odalépett a monitorhoz.

Az arckifejezése elárulta, hogy ezt a részt ő sem tudja.

A videóban Antonio vitatkozott Sofiával.

– Ő a fiunk, nem egy próbatétel.

– Pontosan azért, mert a fiunk, meg kell értenünk, mi történik vele.

–Vége van.

– Ha most leállítja a folyamatot, soha nem fogjuk megtudni, mire fog emlékezni.

Antonio ezután leválasztotta az érzékelőket.

– Jobban szeretném, ha az egész életére emlékezne, mint hogy olyanná változtassam, aki nem tudja, mely emlékei a sajátjai.

A felvétel véget ért.

Gábriel kinyitott egy másikat.

Aztán egy másik.

Az egyiken Mateo véletlenül belépett a szobába.

Egy másikban Antonio több orvosra kiabált.

Az utolsó képen Sofia egyedül állt a kamera előtt.