„Ha Antonio megtalálja ezt a fájlt, valószínűleg megpróbál mindent leállítani. De a probléma nem fog eltűnni. Van valaki, aki finanszírozza a programot, és nem szándékozik leállítani.”

Nem említett semmilyen nevet.

A kép ott véget ért.

Gábriel ellépett a számítógéptől.

– Tehát anyám élt.

– Abban a pillanatban igen.

– És akkor?

Terézia lassan megrázta a fejét.

-Nem tudom.

Egy falra szerelt régi telefon kezdett csörögni.

A két férfi egymásra nézett.

Lucia ijedten ébredt.

Gábriel vállalta a kagylót.

Néhány másodpercig csak egyetlen lélegzetvételt hallott.

Aztán megszólalt egy nő.

—Gábriel.

Felismerte a hangot egy olyan módon, amit nem tudott megmagyarázni.

Logikailag nem.

Az emlékért.

-Ki az?

– Nagyon jól tudod, hogy ki vagyok.

Gabriel lenyomta a kagylót.

-Szófia.

Az asszony hallgatott.

Ez válasznak elég volt.

Gabriel úgy érezte, hogy életének 25 éve hirtelen felfordult.

– Azt mondták, hogy elmentél.

– Apád meg akart védeni téged.

– Tőled?

– Sok embertől.

– Miért akadályoz meg Teresa abban, hogy aludjak már 3 éve?

Sofia lassan kifújta a levegőt.

– Mert hiszi, hogy az emlékezés elpusztíthat.

Teresa felkapta a kagylót.

– Ne menj a közelébe többé!

– Három éve nem ébren tartod, Teresa.

– Mert fogalmam sem volt, mi fog történni, ha eszembe jut az az éjszaka.

Gábriel visszakapta a telefonját.

– Melyik éjjel?

A válasz több másodpercig is eltartott.

– Azon az éjszakán, amikor Antonio eltűnt.

Gábriel teljesen mozdulatlan maradt.

Egy kép villant át az agyán.

Egy hotelszoba.

Az apja az ablaknál állt.

Egy törött üveg.

Egy férfihang.

Gábriel lehunyta a szemét.

Terézia megfogta a karját.

-Nem.

-Hogy?

– Ne próbálj így emlékezni.

– Három éve nem tudok aludni, mert úgy döntöttél, hogy az emlékezés veszélyes.

– Mert apád utasításokat hagyott rám.

– Apám hagyott nekem egy címet. A többit te döntötted el.

Terézia sírni kezdett.

Gabriel most először nem a tökéletes adminisztrátort vagy a nőt látta maga előtt, aki megoldotta az összes családi problémát.

Látott valakit, aki megrémült.

„Antonio felhívott aznap este” – mondta. „Azt mondta, felfedezte, ki szivárogtatta be Vicentét a családba. Röviddel ezután minden zavarossá vált. Amikor megérkeztem a szállodába, te a földön ültél, és azt hajtogattad, hogy semmire sem emlékszel.”

Ott volt az apám?

Terézia bólintott.

– És aztán eltűnt.

Meggyőző magyarázatot soha nem találtak.

A család úgy döntött, hogy bejelenti Antonio halálát szívprobléma következtében egy magánúton. A Valcárcel név túl erős és túl ismert volt ahhoz, hogy beismerjék: senki sem tudja, hol van az elnökük.

Gábrielt mély düh fogta el.

Évekig gyászolta a saját családja által tervezett változatot.

Lucia felállt a székről és közelebb lépett.

– Szeretnéd, hogy újra felolvassam neked?

Gábriel ránézett.

Terézia azonnal tagadta.

-Nem.

– Igen – válaszolta.

– Gabriel, még mindig nem tudjuk, mi történhet.

– Pontosan ezt mondod nekem már 3 éve.

A falnak támaszkodva ült.

Lucia belekezdett a történetébe.

-Egyszer régen…

Teresa ide-oda járkált.

– Nem engedhetem meg.

Gábriel felnézett.

– Többé nem fogsz helyettem dönteni.

Ezek a szavak megállították a nagynénjét.

Egész életében valaki eldöntötte, hogy mit tudhat.

Az apja.

Az anyja.

Az orvosok.

Terézia.

Talán még Vicente is.

Az az éjszaka a végéhez közeledett.

Lúcia folytatta az olvasást.

Öt perccel később Gabriel elaludt.

Az emlékek töredékesen érkeztek.

Antonio a 6-os szobában 14 évvel ezelőtt.

Sofia vitatkozik az orvosokkal.

Máté sír.

Aztán egy sokkal frissebb kép.

A Valcárcel Hotel Madridban.

Az apja egy lakosztályban.

Gábriel belép.

Antonio telefonált.

– Megígérted, hogy eltűnsz.

Aztán letette a telefont, és a fiára nézett.

–Gabriel, ha történik valami, ne feledd: te nem vagy felelős.

Egy ajtó kinyílt.

Vicente megjelent.

De nem úgy volt öltözve, mint egy sofőr.

Antonio elsápadt.

-Te?

Vicente így válaszolt:

– Évek óta várok arra, hogy hibázz.

Az emlékek megváltoztak.

Egy küzdelem.

Egy üvegtörés.

Antonio esik.

Gábriel próbál segíteni neki.

Vicente az oldalára hajolt.

Egy kis fecskendő.

Aztán egy hang Gabriel füle mellett.

– Amikor felébredsz, csak arra fogsz emlékezni, amire feltétlenül szükséged van.

Gábriel hevesen kinyitotta a szemét.

7 percet aludtam.

De elegen voltak.

– Vicente – mondta.

Terézia mozdulatlan maradt.

– Mire emlékeztél?

– Apám megtudta, hogy ki vagyok.

-WHO?

– Vicente azoknak dolgozott, akik finanszírozták a teszteket.

Gábrielnek eszébe jutott még valami.

Az apja lélegzett, amikor Vicente kiment a szobából.

Antonio nem vesztette el az életét azon az éjszakán.

Legalábbis ott nem.

– Az apám még élt.

Teresa a szája elé kapta a kezét.

A telefon újra csörgött.

Gábriel ezúttal félelem nélkül válaszolt.

Egy férfihang szólalt meg.

– Úgy tűnik, végre elaludtál.

Vicente.

-Igen.

– Akkor már túl sokat tudsz.

– Tudom, hogy az apám még élt, amikor elmentél.

Csend.

Gabriel aznap este először mosolygott.

– Nem erre számítottál, ugye?

Fémes csattanás hallatszott a 614-es ajtó túloldaláról.

Teresa lekapcsolta a villanyt.

A főbejárat automatikusan bezárult.

Aztán a fal egy része néhány centimétert elmozdult.

Volt egy szoba a megfigyelőüveg mögött.

Egy modern szoba.

On.

Gábriel közeledett.

Először Vicentét látta meg.

Aztán meglátott egy idősebb nőt.

Szófia.

Az anyja.