Egy pillanatig senki sem tudta, mi történt.

Aztán, 600 méter távolságból, éles acél reccsenése hallatszott.

„20-as pozíció!” – kiáltotta a célpont. „5 találat!”

Barragán lassan lelépett a peronról.

Már nem mosolygott.

Addig sétált, amíg Perla elé nem állt.

– Szerencséje volt.

Becsukta az üres hálószoba ajtaját.

– A szél nem ismer szerencsét.

Barragán tekintete megkeményedett.

—4 résztvevő maradt. 1 órát pihenünk.

Egy sziklás gerincre mutatott a völgy alján.

– A döntő 1000 méteres lesz. Egy lövés. Aki elhibázza, kiesik.

Az emberek elkezdtek morgolódni.

Barragán Perla felé hajolt.

– És ha sikerül eltalálnod a célt, rám fogsz lőni.

Öröm nélkül mosolygott.

– Menj haza, amíg még teheted, emelt fővel.

Perla a hegyre nézett.

Aztán eszébe jutottak William almafái.

– Viszlát egy óra múlva, Don Silvestre.

És ahogy elsétált, Barragán a kezében tartott puskára nézett.

Láttam valamit a fegyver markolatánál.

Egy kis ezüst emléktábla.

És épp felismerte a belevésett nevet.

2. RÉSZ
A délutáni hőség csillogó tükörré változtatta a síkságot.

Perla a kocsija sovány árnyékában ülve maradt, mellette a becsomagolt puskával.

Elias Rocha megérkezett egy kulacssal.

– Barragán kérdéseket tesz fel arról a Sharpsról.

Perla ivott egy kortyot.

– Hadd kérdezze meg.

Elias átnézte a tokot.

– Emlékszem, amikor az a puska megérkezett a házadhoz.

Perla hallgatott.

– 1872 – folytatta –. A lesből támadás után.

Perla tekintete a hegyekre szegeződött.

Illés ott volt.

Egy csapat tolvaj megtámadott egy szarvasmarha-csordát egy kanyonban. Guillermót az első percekben lábon lőtték.

Hat férfi rekedt a csapdába, és nem tudtak továbblépni.

Egy magaslati nézőpontból egy mesterlövész megakadályozott minden mozgást.

Guillermo vért vesztett.

Perla fogta a rendelkezésre álló puskát, órákon át kúszott a sziklák között, és várta, míg elérkezik a megfelelő pillanat.

Egy lövés vetett véget az ostromnak.

Hónapokkal később megjelent egy tiszt azzal a Sharps-szal.

A táblán ez állt:

„William Molina”.

Soha ne „Gyöngy”.

„Guillermo ragaszkodott hozzá, hogy a neve ott legyen” – emlékezett vissza Elias. „De a tiszt azt mondta, hogy senki sem egyezne bele abba, hogy ilyen kitüntetést adjon egy nőnek.”

Perla végighúzta az ujját a tok bőrén.

– Guillermót sosem érdekelte a név.

– Barragánnak törődni fog.

Julián Pardo megjelent a szekér mellett.

„Az 1000 méter nem egy átlagos verseny” – figyelmeztetett. „Ez matematika, szél és rengeteg türelem.”

– A türelem az egyetlen dolog, amiben soha nem szenvedtem hiányt.

– Barragán előveszi a céltávcsöves puskáját.

Perla a lövöldözőre nézett.

– Az üveg közelebb hozhatja a fehéret. A kezeidet nem tudja megnyugtatni.

13:00-kor ismét megszólalt a csengő.

A légkör megváltozott.

Nem voltak többé kiabáló árusok, és nem kérkedtek fogadásokkal a férfiak sem.

Az emberek tudni akarták, meddig mehet el ez a nő.

Az első döntőst kirúgták.

Több méterrel tévedett.

A második is.

Julian átvette a következő pozíciót.

Majdnem 1 percet várt.

Lövés.

Egy porfelhő jelent meg közvetlenül a fémlemez felett.

Centiméterekkel tévedett.

Julian leengedte a puskát, és fáradtan elmosolyodott.

– Most már önön múlik, Doña Perla.

A biztos vett egy mély lélegzetet.

—20. pozíció.

Perla kiterítette a takaróját.

De mielőtt lefeküdhetett volna, Barragán felkiáltott:

-Magas!

Egy hosszú sárgaréz távcsővel felszerelt puskát cipelve lépett le a peronról.

– Van egy szabálytalanság.

Mindenki Perlára nézett.

Barragán a fegyverével fogta a kezét.

„Az a Sharps egy emlékpuska. Láttam az emléktáblát. Tudni akarom, honnan származik.”

Perla továbbra is térdelve maradt.

– A férjemé volt.

– Akkor olyan fegyvert használ, ami nem az övé.

A biztos közbelépett.

– Silvestre, nincs olyan szabály, amely tiltaná egy családtag puskájának használatát.

– Én határozom meg a szabályokat.

Barragán a földre mutatott.

– Ez a föld az enyém. Annak a nőnek az adóssága egy bankban van, ahol érdekeltségem van. És ez a verseny is az enyém.

Mormogások hallatszottak.

Barragán most először mondott túl sokat hangosan.

Perla lassan felemelte a fejét.

– Szóval sosem volt verseny.

Silvestre összeszorította az állkapcsát.

– Add át a puskát.

Mielőtt közeledhetett volna, Illés botja erőteljesen a földre csapott.

– Ne nyúlj hozzá.

Az öregember előrelépett, mígnem közéjük állt.

– A táblán a „William Molina” felirat szerepel.

Barragán elmosolyodott.

– Köszönöm. Akkor kizárták.

– Nem fejeztem be.

Illés a tömeghez fordult.

– Tizennégy évvel ezelőtt Guillermo Molina és hat másik férfi csapdába esett a Las Ánimas-kanyonban. Guillermót lelőtték, és nem tudott felállni.

Az emberek csendben maradtak.

– Volt egy lövöldöző ott fent. Majdnem 900 méterről. Valahányszor valaki megpróbált mozdulni, lőtt.

Elias Perlára mutatott.

—Három órán át kúszott a sziklás terepen. Megvárta, amíg a nap állása megváltozik. Aztán leadott egy lövést, és kinyitotta a kijáratunkat.

Barragán abbahagyta a mosolygást.

„A puskát elismerésként adták át ezért a tettért” – folytatta Elias. „De Guillermo nevét tették rá, mert a felelősök azt mondták, hogy egy nő nem kaphat ilyen megtiszteltetést.”

Az öregember egyenesen Silvestre nézett.

– Azt kérdezed, kié az a puska. Kérdezd meg bármelyikünket, aki túlélte azt a napot.

Senki sem szólt semmit.

Barragán épp a saját vádját alakította át Perla mellett szóló legjobb bizonyítékká.

A biztos közeledett.

—A puska továbbra is versenyben van.