1. RÉSZ
18 évesen Lucía Herrera látta, hogy a nagybátyja bezárja annak a háznak az ajtaját, ahol a szülei meghaltak, és egy órát adott neki, hogy elmenjen a két fiatalabb testvérével.

– Vigyél ruhát, élelmet, és mindent, ami elfér a kocsin – mondta Rogelio anélkül, hogy a szemébe nézett volna. – De a műhely, a ház és a nagy szerszámok maradnak.

A kilencéves Mateo ökölbe szorította a kezét. A hatéves Inés egy textilnyulat ölelt a mellkasához, amit az anyja varrt neki, mielőtt rosszul lett.

Lucia nem sírt

Hét hónap telt el azóta, hogy apjuk, Tomás Herrera meghalt, amikor egy fával megrakott szekér felborult egy úton a Sierra de Chihuahua-ban. Anyjuk alig négy hónapig élte túl. Egy tüdőfertőzés lassan felemésztette, így Lucíára maradt Mateo és Inés gondozása.

Rogelio, Tomás bátyja, később megjelent egy bőrmappával és egy beszámolóval, amelyről egyikük sem tudott.

„Apád még mindig tartozik nekem 780 pesóval” – állította. „Mivel nincs pénz, a tartozást az ingatlannal törlesztik.”

Lucía évekig nézte, ahogy az apja pénzt számol, hogy megmentse azt a faházat San Juanito külvárosában. Még arra is emlékezett, hogy hallotta tőle, hogy Rogeliónak már nincs benne semmilyen része.

– Látni akarom apa számláit.

—Már módosították

—Elemek megjelenítése

Rogelio Tomás csukott íróasztalára mutatott.

– Ezek a dokumentumok most a hagyatéki megállapodás részét képezik.

Lucia közeledett. Újabb nyomok jelentek meg a zsilip körül.

– Kinyitottad?

Nem válaszolt

Ez volt az, ami végül meggyőzte arról, hogy valami nincs rendben.

Még így is, mivel két gyermeke volt tőle függve, nem tudott szembenézni aznap délután egy 46 éves férfival, akinek pénze, ismerősei és olyan papírjai voltak, amelyeket nem értett.

Így hát megrakta a régi szekeret.

Bab, kukoricaliszt, só, disznózsír, szárított hús, takarók, 4 bála takarmány, 2 zsák zab, egy fazék, egy palacsintasütő, gyertyák, kötél, kalapácsok, szögek és a kis szerszámosláda, ami Tomásé volt.

Utána Moro-ba került.

A gesztenyebarna ló majdnem 18 éves volt. Tomással dolgozott együtt, fát és gabonászsákokat szállítottak hegyi falvak között. Nem volt olyan erős, mint régen, de ismerte az utakat, és amióta Lucía az eszét tudta, a családhoz tartozott.

– Az az állat nem éri meg a tavaszt – gúnyolódott Rogelio.

Lucía átvette a gyeplőt.

– Akkor nem kell etetned.

A hó már azelőtt elkezdődött, hogy elhagyták volna a falut.

Mateo Moro mellett sétált a lejtőn. Inés takarók között maradt, a nyulat a hóna alatt, és egy kék agyagbögrét, amely az anyjáé volt, gondosan becsomagolva egy kendőbe.

Luciának nem volt hová mennie.

Csak egy receiver.

Amikor 12 éves volt, az apja mutatott neki egy természetes sziklamenedéket a hegyekben, egy patak közelében. A pásztorok és az öszvérhajcsárok évekkel korábban rönkökkel erősítették meg a bejáratot.

Tamás ekkor így szólt hozzá:

„Ha valaha is elkapna egy vihar idefent, keresd ezt a helyet. A hegy megölhet, de falat is képezhet neked.”

Majdnem 5 óra múlva megtalálták a sziklaalakzatot.

A menedék rosszabb állapotban volt, mint ahogy Lucía emlékezett rá. A gallytető egy része beomlott, és az egyik oldalról hó szivárgott be. Az alja azonban száraz volt.

Nem volt más választásuk.

A következő napokban Lucía átalakította ezt az üreges teret valami otthonszerűvé. Kövekből, ágakból és ponyvából falat épített, szellőzőnyílást nyitott a füstnek, és emelvényeket épített, hogy az étel ne érjen a nedves talajhoz.

Az első ijedtség akkor ért, amikor egy tiszta reggelen tűzifát próbált gyűjteni.

Hirtelen hóvihar ereszkedett le.

Kevesebb mint 10 perc múlva Lucia már nem ismerte fel a fákat.

Lábnyomaik eltűntek.

Mateóra és Inésre gondolt, akik a menedékben várakoztak, és félelem szorította össze a torkát.

Aztán egy fémes csattanást hallott.

Aztán egy másik.

Mateo kint volt, és egy vasrúddal ütögette a palacsintasütőt, miközben Moro nyerített mellette.

Lucia követte a hangot, amíg vissza nem tért.

Amikor előbukkant a hóból, Inés sírva rohant felé.

Attól a naptól kezdve Lucía egy 15 méteres kötelet kötött a bejárathoz. Ha megváltozott az időjárás, nem lépte át ezt a határt.

A hetek számlákká változtatták az életet.

Liszt adagok.

Maréknyi zab.

Tűzifa.

Gyertyák.

Takarmány.

A legsúlyosabb kár egy háromnapos vihar után következett be. Az rögtönzött tető egy része beszakadt, és ledöntötte Moro zaboszsákját. Majdnem a fele hóval, sárral és trágyával keveredve kötött ki.

Lucía még aznap este elvégezte a számításokat.

Nem volt elég.

Ha Moro túl sovány lesz, soha nem lesz képes lejuttatni a szekeret a hegyről.

Ha elveszítenék a lovat, Inés nem tudna gyalog bejutni a faluba.

Miközben a sérült polcot javították, Mateo meglátott valamit néhány kő mögött.

– Lucía… itt egy gyűrű.

Nem egy szög volt.

Egy természetesnek tűnő falba ágyazott kis vasgyűrű volt.

Lucia közelebb vitte a lámpást.

Túl egyenes illesztéseket fedezett fel egyes kövek között.

Valaki szándékosan bezárt egy rést.

Óvatosan eltávolította a habarcs egy részét, és egy fa panel bukkant elő.

Mögötte egy sötét üreg volt.

Lucia beletette a karját.

Ujjai fémhez értek.

Elővett egy olajos kendőbe csomagolt bádogdobozt.

Bent egy könyvelési könyvet, több nyugtát, egy térképet, egy rézkulcsot és egy apja által írt levelet talált.

Mateo letérdelt mellé.