3. RÉSZ
Lucia a következő napokat az adagok átrendezésével töltötte.

Nem volt csodaszer.

A Tomás elrejtett tűzifa melegen tudta tartani őket a legnagyobb hidegben, de Morót nem tudta megenni belőle. A dokumentumok igazságtalanságot bizonyíthattak volna, de nem hoztak melegséget, és nem gyógyították meg Inést.

Az igazságnak várnia kellett.

Lucía és Mateo minden reggel körültúrták a kidőlt sziklapárkányt, hogy összeszedjék a még mindig száraz maréknyi takarmányt. Amikor az időjárás engedte, gyengéd fűzfaágakat vágtak le, és védett füvet kerestek a déli fekvésű sziklák alatt.

Moro lefogyott, de folytatta az evést.

Inés állapota lassan javult.

Március közepén Lucia egy olyan hangot hallott, amit hónapok óta nem.

Víz.

A hó alatt a patak újra folyni kezdett.

Megtöltött egy edényt anélkül, hogy jeget kellett volna olvasztania.

Inés figyelte, ahogy egy csepp leesik egy szikláról.

—Megérkezett a tavasz.

-Még nem.

A lány felsóhajtott.

-Mindig mindent elrontasz.

Lucia hangosan felnevetett.

Olyan régóta nem nevetett, hogy Mateo is megjelent, és megkérdezte, mi történt.

A következő hetekben kiszabadították a szekeret.

A hátsó kerék bírta. Egy bőrszíj megrepedt, de Mateo segített kicserélni. Az elégett oldalpanelt a régi tető deszkáival pótolták, kötéllel összekötözve.

Mielőtt elindult, Lucía a menedéket is megjavította.

– Miért? – kérdezte Mateo. – Most indulunk.

-Pontosan.

Kiegyenesítették a fő tartószerkezetet, megtisztították a füstkivezető nyílásokat, és egy kis tűzifatartalékot hagytak a kő alatt.

Inés egy kék gombot helyezett a titkos polcra.

-Mit csinálsz?

– Hogy valaki tudja, hogy itt lakott egy lány.

Lucia úgy döntött, hogy nem mozdítja el.

A dokumentumokkal teli dobozt visszacsomagolták vászonba. A rézkulcs továbbra is Lucia nyakában lógott.

Amikor az út újra felbukkant a sárban és a hóban, ráakasszák Morót.

A ló lassan kezdett mozogni.

Lucia attól félt, hogy nem lesz rá képes.

Aztán Moro előrehajolt, és a szekér elindult.

Másnap megérkeztek San Juanitóba.

Az első, aki felismerte őket, leejtett egy vödröt.

Kevesebb mint 20 perc múlva az utca fele tudta, hogy Tomás Herrera gyermekei visszatértek a hegyekből.

Amikor a régi házuk felé fordultak, Rogelio kijött, miután meghallotta a zajt.

Megváltozott az arckifejezése, amikor meglátta őket.

– Élnek.

Lucia leszállt a kocsiról.

-Igen.

— Hol voltak?

– Egy olyan helyen, amit apa ismert.

Rogelio a fémdobozt figyelte, amit Mateo leengedett.

Aztán meglátta a kulcsot Lucia nyakában lógni.

Az arca elvesztette a színét.

Lúcia észrevette.

– Azt a vasládát akarom, ami a műhelypad alatt volt.

– Nem tudom, miről beszélsz.

– Igen, tudod.

A szomszédok már közeledni kezdtek. Köztük volt Ezequiel, az öszvérhajcsár.

Rogelio lehalkította a hangját.

– Menjünk be. Ez családi ügy.

Lucía az ajtóra nézett, amit hónapokkal korábban bezárt mögöttük.

– Ez így rendben van.

– Ne csinálj jelenetet!

– Csak a mellkasát akarom.

Rogelio felesége megjelent mögötte.

– Ha még ott van, hozd be.

Rogelio megfordult.

– Maradj ki belőle.

– Ők is családtagok.

Néhány másodperc múlva Rogelio a műhely felé indult.

Ezékiel követte őt.

– Én veled megyek.

-Szóval így?

– Hogy holnap senkinek se legyen más verziója.

A mellkas porral borítottnak tűnt.

Fekete volt, keskeny és nehéz.

Lucia behelyezte a kis kulcsot.

Nem fordult meg.

Mateo visszatartotta a lélegzetét.

Lucía kicsit visszahúzta, és újra próbálkozott.

Kattints.

Kinyílt.

Voltak benne csavarok, régi alkatrészek, egy törött szerszám és bőrből készült formák.

Semmi más.

Rogelio kifújta a levegőt.

Máté elsápadt.

-Egyszerűen nem lehet.

Lucía emlékezett a levélben szereplő mondatra.

„A hamis fiók.”

Elérte a mélypontot.

Üresen hangzott.

Egy kis csavarhúzót keresett Tomás szerszámosládájában, és két csavart talált egy bőrcsík alatt elrejtve.

Visszavonta őket.

Az alja felemelkedett.

Alatta egy viaszos kendőbe csomagolt csomag volt.

Rogelio egy másodpercre lehunyta a szemét.

Ennyi elég volt.

Lucia kibontotta a csomagot.

Nyugtákat, egy megállapodást és egy Tomás és Rogelio által aláírt másolatot talált.

Az utolsó összeget apja halála előtt 5 hónappal kézbesítették.

Lucía csendben olvasta az utolsó sort.

„A teljes befizetett összeg.”

Mateo egyenesen a nagybátyjára nézett.

– Tudtad.

Lucia a vállára tette a kezét.

– Hadd válaszoljon ő.

Rogelio a szomszédokra nézett.

– Ezt a dokumentumot soha nem regisztrálták.

– Fizetett neked az apám?

– Voltak más kiadások is.

– Kifizette a megbeszélt összeget?

Csend.

Lucia újra megkérdezte:

-Igen vagy nem?

Rogelio összeszorította az állkapcsát.

-Igen.

Máté egy lépést tett felé.

– Szóval kirúgtál minket, tudván, hogy a ház nem a tiéd.

– Voltak kiadásaim. Az apja meghalt, problémákat hagyva maga után. Valakinek döntéseket kellett hoznia.

Lucía érezte, ahogy a tél dühe egyre fokozódik a mellkasában.

Emlékezett rá, ahogy Inés remegett a takaró alatt.

Emlékezett az elveszett zabra.

Az égő szekér deszkája.

Moro egy lábra esik.

Emlékezett Rogelio szavaira:

„A húgod majd talál megoldást.”

Azonban nem sikított.

–Kérhetted volna, ami jogosan a tiéd. Beszélhettél volna velem. Megmutathattad volna az iratokat. De azért vetted el a házat három árvától, mert azt hitted, egyikük sem tud megállítani.

Rogelio elnézett.

Lucia eltette a papírokat.

– Ezt majd egy jogász fogja felülvizsgálni.

Másnap az összes dokumentumot elvitte egy közjegyzőhöz, majd az illetékes járási hatósághoz.

A folyamat hónapokig tartott.

Nem történt látványos letartóztatás.