Lucia kétszer is elolvasta ugyanazt a bekezdést.

Aztán egy harmadik.

Tomás azt állította, hogy Rogelio hónapokkal a halála előtt megkapta az utolsó kifizetést a ház rá eső részéért.

És e szavak alatt egy még nyugtalanítóbb mondat húzódott meg:

„Az aláírt másolat a műhely vasládájának hamis fiókjában van elrejtve.”

Lucia lassan felemelte a tekintetét.

A láda még mindig a házban volt.

És Rogeliónak megvolt.

2. RÉSZ
Percekig senki sem szólt semmit.

Máté értette meg először, mit jelenthet ez.

– Ellopta a házunkat.

– Még mindig nem tudjuk pontosan, mi történt.

– Itt azt írják, hogy apa fizetett neki.

Lucía ellenőrizte a nyugtákat. Összegek, dátumok és Tomás aláírása szerepelt rajtuk. Rogelio neve többször is szerepelt a főkönyvben. Az utolsó bejegyzés így szólt: „kifizetett egyenleg”.

—Akkor menjünk vissza.

Lucia a bejárat felé nézett.

A hó majdnem a szekér kerekeinek feléig ért.

– Nem tehetjük.

A válasz feldühítette Mátét.

– De van rá bizonyítékunk!

– Egy teszt haszontalan, ha meghalunk a végrehajtása közben.

Mateo elfordította az arcát.

Lucia eltette a dokumentumokat, a kis rézkulcsot a nyakában hagyta, a dobozt pedig elrejtette a falban.

Most már volt okuk visszatérni.

Először is túlélniük kellett.

A tél egyre rosszabb lett.

Egy Ezequiel Serrano nevű öszvérhajcsár január végén egy alsóbbrendű úton haladt el, és meglepődve látta, hogy a testvérek élnek. Figyelmeztette őket, hogy északról fagyos légtömeg közeledik, és hogy még Chihuahuából is érkeznek jelentések állatállomány-veszteségekről és útlezárásokról.

Mielőtt elment, Ezékiel megkérdezte:

– Átadjak egy üzenetet?

Lucía Rogelióra gondolt.

– Mondd meg nekik San Juanitóban, hogy még élünk.

Ezékiel bólintott.

– Ezt fogom mondani én is.

A hőmérséklet a következő napokban csökkent.

A víz szilárdra fagyott mindössze néhány méterre a tűztől. A pára dérré vált a köveken. Moro lehelete apró kristályokká változott az orra körül.

Lucía éppen akkor növelte a ló adagját, amikor a legkevésbé engedhették meg maguknak.

Aztán Inés köhögni kezdett.

Lucia gyakorlatilag abbahagyta az alvást.

Ellenőrizte a homlokát, vizet melegített, szárazon tartotta a takaróit, és megbizonyosodott arról, hogy a füst megfelelően távozik.

– Jól vagyok – tiltakozott Inés.

-Tudom.

– Akkor ne nézz rám!

Mateo elmosolyodott a tűztől.

– Leleplezett téged.

A következő probléma a tűzifa volt.

Egyik éjjel csak néhány száraz fatörzs maradt.

A fa, amit Lucia kint tárolt, megkeményedett hó alatt temetődött.

Mateo a kocsira nézett.

–Elégethetünk egy deszkát.

-Nem.

-Mert?

– Mert szükségünk van a kocsira, hogy visszajussunk.

Mateo Inésre mutatott, aki 3 takaró alatt aludt.

–Élve kell visszajutnunk a visszatérésünk napján.

Lucia mozdulatlan maradt.

Az a kocsi az apjáé volt. Tomás néhány évvel korábban személyesen cserélte ki az egyik oldalát.

De a nosztalgia nem keltett melegséget.

Lucía elővette a deszkát.

Levágta.

Az első darab majdnem egy órán át égett.

Azon az éjszakán a visszaút egy része tűzzé változott.

Nem sokkal éjfél után újabb probléma merült fel.

Nyikorogva hallatszott át a menedéken.

Lúcia kinyitotta a szemét.

Egy másik hang.

Erősebb.

Az egyik bejárati oszlop meghajlott a tetőn felhalmozódott hó súlya alatt.

– Mateo, vidd Inést hátra.

– Én veled megyek.

– Először őt vedd fel.

Lucía elengedte Morót, és a szikla által védett terület felé vezette. Aztán maga után vonszolt egy egyenes fát, amit napokkal korábban vészhelyzeti támasztéknak készített elő.

A régi oszlopot nem lehetett eltávolítani. Túl nagy súlyt bírt.

Mellé kellett helyezniük az újat.

Mateo tartotta a rönköt, miközben Lucía levágta a végét.

– Feljebb.

— Már nem bírom.

-Csak egy kicsit.

A tető nyögött.

Lucia egy éket illesztett az új tartó alá, és ráütött a kalapáccsal.

A fagyott fa kettéhasadt.

-Átok!

Mateo ránézett.

Lucía általában a gyerekek előtt kijavította volna ezt a szót.

Azon az éjszakán nem volt idő.

Előkészített egy újabb szeletet.

Háromszor ütött be.

A poszt elakadt.

Aztán egy kő esett a menedék aljára.

Inés felsikoltott.

A fal, ahol a dobozt találták, néhány centiméterre megnyílt.

A jeges levegő fuvallata majdnem eloltott egy gyertyát.

Lucia közeledett a lámpással.

A panel mögött nem csak egy kis üreg volt.

Sokkal mélyebb természeti tér volt ott.

A háttérben ki tudott venni egy polcot, egy feltekert ponyvát és valamit a falnak halmozva.

Mateo felemelte a lámpást.

Fából volt.

Száraz tűzifa.

Régi, de nedvességtől védett.

Lucía fogott egy darabot, és a kezében összetörte. Tisztán szólt.

Aztán meglátott néhány kőbe vésett betűt.

„1918-ban.”

Az apja kezdőbetűi.

Alattuk rozsdás szerszámok, egy természetes csatorna, ami második füstkijáratként szolgált, és olyan élelem maradványai voltak, amelyek túl régiek voltak ahhoz, hogy megegyék.

Tomás már évekkel korábban elkészítette azt a menedéket.

Nem a gazdagság rejtekhelyeként.

Mint egy hely a túlélésre.

Lucía az első marék tűzifát a tűzhöz vitte.

Mateo vitte a másodikat.

A meleg lassan visszatért.

Hajnalban azonban, amikor Lucia kiment megnézni Morót, a ló két lépést tett, és az egyik mellső lába a saját súlya alatt összecsuklott.

Lucíának sikerült megtartania a kötőféknél fogva.

Moro ismét felkelt.

A bordái kilátszottak a haja alatt.

És abban a pillanatban Lucia valami rémisztőt értett meg:

Még ha sikerül is kibírniuk a hideget, lehet, hogy már nem lesz módjuk hazajutni.