1. RÉSZ
19 évesen Lucía Ortega meghallotta, ahogy mostohája alkudozik az életéért három zsák lisztért, egy rozsdás ekéért és pénzért, hogy gyógyszert vehessen a saját lányának. Mielőtt a nap lenyugodott volna a durangói Sierra Madre mögött, Lucía már egy idegen mellett ült egy szekéren, egész élete egy vászonzsákba csomagolva.

Teresa „megoldásnak” nevezte az üzletet. Lucíát nem csapta be: magától jött a megoldás.

A vályogház udvarán Teresa számolta a zsákokat.

—1… 2… 3

Aztán végighúzta a kezét az ekén, mintha egy ékszer lenne.

„Ez mindenkinek a legjobb. Mateo először Elena felől kérdezősködött, de láttad, hogy van a mellkasa. Nem bírná a hideget a hegyekben.”

Elena egy függöny mögött, tiszta takaróval a vállán, figyelte az eseményeket. Mindig köhögött, amikor vizet kellett vinniük, vagy ki kellett menniük a mezőre. Azon a reggelen egészen jól lélegzett.

Lucía nem vitatkozott. Az apja már öt éve halott volt, és azóta Teresa döntötte el, ki evett először, és ki kapta a maradékot.

Aztán a férfira nézett, aki érte jött.

Mateo Barragán széles vállú, sötét szakállú és viharvert arcú volt. Amikor lelépett a szekérről, Lucía megértette, miért nevezik a hegy nyomorékának. Jobb lába alig hajlott be, és minden lépés ugyanazzal a ritmussal történt: puffanás, vonszolás; puffanás, vonszolás. Évekkel korábban egy viharban rádőlt egy fenyőfa.

Mateo elvette Lucia táskáját, feltette a kocsira, és így szólt:

-Menjünk

Teresa még csak meg sem ölelte.

— Kompratum. Ne bánd meg vele, amit fizetett.

Lucia összeszorította a fogát, és anélkül, hogy megfordult volna, felment az emeletre.

Órákon át másztak fenyőfákon, szakadékokon és nedves sziklákon át. A levegő egyre hidegebb lett. Lucía vékony pulóvert viselt és átölelte magát.

Mateo elővett egy gyapjútakarót, és a lábára terítette.

-Tapogat

Lucia figyelte őt

—Kérlek, mit?

– Mert fázol

Egész nap először fordult elő, hogy valaki törődött valamelyik szükségletével.

Ahogy leszállt az éj, egy domboldalra épült, masszív kunyhóhoz értek. Nem voltak szomszédok, és nem volt könnyű visszaút.

Lucía felkészülten ment be a legrosszabbra.

Volt ott egy konyha, egy kandalló és két hálószoba. Mateo a kisebbikre mutatott.

– Az a tiéd

-Az enyém?

-A szobád. Az ágyad. Az ajtód.

Lucía tragó nyál

– Nem várod el, hogy lefeküdjek veled?

Mateo elküldte a tésztát.

Teresa mondta neked, hogy megvettem, ugye?

Lucia lesütötte a tekintetét.

-Azt mondta, hogy mostantól a te felelősséged vagyok.

– Senkinek sem vagy a tulajdona.

A kifejezés fájt neki, mert soha senki nem mondta neki korábban.

Mateo babot melegített, és felszolgálta neki a legnagyobb adagot. Amikor Lucía látta, hogy csak egy tányért használtak el, rájött, hogy Mateo még nem vacsorázott.

– Nem ettél.

-Nem vagyok éhes.

– Ez hazugság.

Mateo egy újabb tortillát tolt felé.

– Egyél. Túl sovány vagy.

Lucia megfeszült, és kijavította magát:

– Nem azért, mert bármi bajod lenne. Mert nem etettek rendesen.

Lucia a tűz felé nézett, hogy elrejtse könnyes szemét.

A következő hetek furcsák voltak. Mateo soha nem utasította a lányt, hogy szolgálja őt. Megmutatta neki a forrást, a biztonságos ösvényeket, és azt, hogyan kell csapdákat keresni. Lucía főzött, ruhákat foltozott és gondozta a kis kertet.

Az első fagyok beköszöntével egy váratlan rutin is kialakult. Mateo fát aprított; Lucía kukoricakenyeret sütött. Megtanította neki, hogyan kell lőni anélkül, hogy megsértené a vállát, és megtanulta, mikor olyan erős a fájdalom a lábában, hogy le kell ülnie, még akkor is, ha úgy tesz, mintha nem. Egyik este Mateo a földön találta, képtelen volt felkelni. Mateo vissza akarta utasítani a segítségét, de Lucía fogta a karját.

– Nem kell mindent egyedül csinálnod.

Úgy nézett rá, mintha soha senki sem mondta volna neki.

Egyik délután egy ezüst ereklyetartóra bukkant, benne egy nő fényképével.

Máté megjelent az ajtóban.

– Klárának hívták.

– A feleséged?

– Igen. Nyolc évvel ezelőtt lázban halt meg.

Lúcia bezárta az ereklyetartót.

-Sajnálom.

Mateo óvatosan vette át.

– Nagyon szerettem őt. Ezért nem fogok hazudni neked: nem azért hoztalak ide, mert már nem szeretem. Azért hoztalak ide, mert feleségre volt szükségem.

Lucia megkeményedett.

– Szóval megvetted engem.

– Nem azért, amiért gondolod.

– Akkor mi értelme van?

Mateo túl sokáig hallgatott.

A válasz hetekkel később érkezett, amikor visszatért a faluból Teresától származó levéllel. Lucía kinyitotta, és egy sort olvasott, amitől megdermedt a vér az ereiben:

„Ne feledd az egyezséget. A föld többet ér, mint a lány.”

Felnézett.

– Melyik földterület?

Máté nem válaszolt.

– Máté… milyen földön?

Lesütötte a tekintetét.

És Lucia megértett valami rosszabbat annál, mint hogy eladták: a férfi, aki kezdte elnyerni a bizalmát, kezdettől fogva tudta, hogy mostohája egy vagyont rejteget a nevén.

2. RÉSZ
Ahogy a tél a hó és a fenyőfák között közeledett rájuk, Teresa levele fenyegetésként hevert az asztalon. Lucía nem ült le. Nem is sírt. Túl sok évet töltött azzal, hogy magyarázatokat kapott, miután mások döntöttek helyette.

– A teljes igazságot akarom.

Mateo mindkét kezét a szék támlájára helyezte.

– Apád földeket hagyott hátra.

– Apám adósságban halt meg.

– Ezt hitette el Teresa az emberekkel.