19 évesen a mostohaanyja három zsák lisztért adta át neki: „Most te vagy a problémája.” A fiatal nő nem vitatkozott, és elment a rokkant hegyi emberrel, amíg meg nem találta az apjától származó dokumentumot, amely bizonyította, hogy ez a kegyetlen csere valami sokkal nagyobbat rejtett.

Teresa mosolya lehervadt.

– Az a papír nálam volt.

– Az apám háza volt.

– Halála után támogattam őt.

– Az aratásával, az állataival és az én munkámmal.

Az egyik férfi kinyújtotta a kezét.

– Kisasszony, adja át a dokumentumot. Teresa asszony már beleegyezett az adásvételbe.

Lucia nem mozdult.

– Nem adhatod el, ami nem a tiéd.

Terézia előrelépett.

– Egy 19 éves lány vagy, aki semmit sem tud a bányákról, a szerződésekről vagy a pénzről. Én neveltelek fel. Tudom, mi a legjobb neked.

– Három zsák lisztért cseréltél el.

– Szereztem neked férjet.

– Nem. Megpróbáltál megszabadulni tőlem.

A csend kőként zuhant rám.

Teresa Mateóra nézett.

–Mondd el neki az igazat. Te is kihasználtad őt. Vagy úgy teszel, mintha szerelemből jöttél volna fel egészen hozzám?

Azt válaszolta:

–Egy Jacintónak tett ígéret miatt mentem el. És hibát követtem el, amikor nem mondtam el neki mindent az elejétől fogva.

Teresa elmosolyodott, hitte, hogy győzött.

– Látod?

Lucia összehajtogatta apja levelét, és a mellkasához szorította.

– Igen. Látom. Eltitkolta előlem az igazságot, és be is ismerte. Eltitkoltad előlem az örökségemet, megpróbáltad eladni, és úgy bántál velem, mint valami áruval. A kettő nem ugyanaz.

A puskás férfi türelmetlenné vált.

– Van egy aláírt megállapodásunk.

– Ki által?

Senki sem válaszolt.

Lucía emlékezett a Mateo által megszerzett másolatra. A feltételezett engedélyhez még mindig szükség volt az aláírására.

– Nincs semmijük.

Teresa a bőr csomag felé vetette magát.

Mateo reagált, de Lucía gyorsabb volt. Hátralépett, és előhúzta apja csontnyelű kését az övéről, anélkül, hogy bárkire is célzott volna vele.

-Ne érj hozzám.

Remegett a hangja, de nem eresztette le a kezét.

Az idősebb férfi a címre nézett, majd Teresára.

– Azt mondtad, hogy az örökösnő beleegyezett.

– Az lesz.

– Nem – mondta Lucia. – És holnap ez a dokumentum közjegyzőhöz kerül. Elviszem apám levelét és a kérelem másolatát is, amelyet megpróbáltál a beleegyezésem nélkül feldolgozni.

Megyünk.

Terézia dühbe gurult.

– Megígérted nekem!

– Azt ígértük, hogy földet veszünk, és nem keveredünk bele egy csalás miatti perbe.

Mindhárman elmentek. Teresa egyedül maradt Lucíával és Mateóval szemben.

Kicsinek tűnt.

– Elenának kezelésre van szüksége – mondta elcsukló hangon. – Azt hiszed, mindezt ambícióból tettem?

Lucia fájdalmat érzett, de nem adta fel.

– Kérhettél volna tőlem segítséget.

– Soha nem fogadtad volna el.

– Soha nem kérdeztél meg.

Terézia nyelt egyet.

– Apád mindig is téged szeretett volna jobban.

– Ő volt az apám.

– És adósságokkal, egy beteg lányával és egy szétesőben lévő házzal hagyott engem.

Lucía ekkor megértette, hogy Teresa kegyetlensége nem a semmiből jött. Félelem, neheztelés és évekig tartó szegénység állt mögötte. De a megértés nem jelentette azt, hogy felmentette őt.

– Tudok segíteni Elenának a gyógyszerrel – mondta Lucía –. Amit viszont nem fogok megtenni, az az, hogy az életemet adom neked.

Teresa úgy nézett rá, mintha a válasz rosszabb lenne, mint egy sértés.

– Mindazok után, amiket érted tettem…

– Pontosan ezt nem fogom többé megengedni, hogy felhasználd ellenem.

Lúcia nyitott ajtót.

-Magamat.

Terézia nem mozdult.

– Ez az én házam is.

Lucía birtokolta a címet.

– Holnap jogilag megállapítjuk, hogy mi jár neked, és mi nem. De ma este semmi mást nem veszel el tőlem.

Terézia búcsú nélkül távozott.

Másnap reggel Lucía és Mateo elmentek a városházára. Egy közjegyző átnézte a végrendeletet, az eredeti tulajdoni lapot és Jacinto levelét. Ezután megkeresték a telekkönyvi bejegyzést a vagyonnyilvántartásban. Jacinto Lucía nevére hagyta a földet, és Teresának soha nem volt felhatalmazása az eladására.

Lucía azt is kérte, hogy jegyzőkönyv készüljön Teresa engedélye nélkül benyújtott kérelméről. Nem azt akarta, hogy bebörtönözzék vagy tönkretegyék; valami fontosabbat követelt: hogy Teresa soha többé ne képviselje őt, és ne írjon alá a nevében.

A vita Mateóval később történt.

Két nappal később visszatértek a hegyekbe. Az út csendes volt. Amikor a kunyhó megjelent a fenyők között, Mateo megállította a szekeret.

– Itt hagyhatom a holmijaidat, aztán elvihetlek egy családhoz a faluba.

Lúcia ránézett.

– Még mindig meg akarsz szabadulni tőlem?

– Soha nem akartalak az akaratod ellenére megszerezni.

– Nem válaszoltál.

Mateo megszorította a gyeplőt.

– Azt akarom, hogy maradj. De ha mindezek után megkérlek, az talán egy újabb adósságnak fog tűnni.

Lucia leszállt a kocsiról és a faház felé indult.

– Akkor ne kérdezz tőlem.

Mateo mozdulatlan maradt.

Kinyitotta az ajtót, letette a táskáját a földre, és megfordult.

– Majd én eldöntöm.

Mély lélegzetet vett.

– Szóval, mit döntesz?

Lucía néhány másodpercig nézte. Emlékezett a takaróra a kocsiban, a babos tányérra, a saját ajtajú szobájára, az éjszakákra, amikor a férfi eltitkolta a lábában érzett fájdalmat, hogy ne aggassza, és arra a hazugságra is, ami majdnem lerombolta a köztük lévő bizalmat.

– Úgy döntök, maradok.

Mateo nem mosolyodott el azonnal.

– Az apádnak tett ígéretem miatt?

-Nem.

– A földért?

-Nem.

—Akkor miért?

Lúcia közeledett.

– Mert te voltál az első, aki választás elé állított, még akkor is, ha ez a választás békén hagyhatott volna téged.