Lucía érezte, hogy düh gyűlik az arcába.

Mateo elmagyarázta, hogy Don Jacinto Ortega halála előtt birtokolt egy földdarabot San Miguel del Pino közelében, egy hegyvidéki területen. A föld alkalmatlannak tűnt a mezőgazdaságra, de évekkel korábban egy mérnök ezüsttelére bukkant a szikla alatt. Többen megpróbálták megvenni, de Jacinto nem volt hajlandó.

– És Terézia?

„A halálod után talált egy másolatot a címről… az apád halála után” – javította ki Mateo. „El akarta adni, de nem tudta. A végrendelet téged nevezett meg örökösként.”

– Honnan tudod te mindezt?

Mateonak eltartott egy ideig, mire válaszolt.

– Mert ismertem az apádat.

Lucia hátrébb lépett.

– Mióta?

– Mielőtt a lábbalesetem történt.

– És miért nem mondtad el nekem soha?

– Mert megígértette velem, hogy ha bármi történne vele, megpróbálnálak megvédeni téged, amíg vissza nem követelheted, ami a tiéd.

Lucia keserűen felnevetett.

–Megvédeni engem? Azzal, hogy hagyod, hogy Teresa úgy adjon át, mint egy zsák krumplit?

–Ha szembeszállnék vele, elrejtene téged, vagy elpusztítaná, ami hiányzik.

– Mi hiányzott?

— Az eredeti dokumentum.

Mateo megmutatta neki a faluban beszerzett közjegyző által hitelesített kérelmének másolatát is. Teresa Lucíát egy fiatal nőként akarta bemutatni, aki képtelen kezelni a vagyonát, és magát akarta megbízni a föld eladására. Lucía eredeti aláírása hiányzott, ezért kellett a közelben lennie.

– Szóval nem azért adott át, mert meg akart szabadulni tőlem – mormolta Lucia. – Azért adott át, mert azt hitte, majd visszajössz hozzám, ha megunod.

– És mert hitte, hogy továbbra is engedelmeskedni fogsz neki.

Lucia határozott kézzel hajtogatta a papírt.

– Tévedett.

Lucía ekkor megértette, miért egyezett bele Mateo abba a feltételezett házasságba, és miért beszélt Teresa egyezségről. Ki kellett juttatnia őt a házból, mielőtt a mostohaanyja bárminek az aláírására kényszeríthetné.

De a magyarázat nem törölte el a sebet.

– Már az első naptól fogva el kellett volna mondanod.

-Igen.

– Azok a hetek… ezek is a terv részei voltak?

Mateo a tekintetét fogva tartotta.

-Nem.

– Hogy is higgyem el ezt?

Nem tett kísérletet a közeledésre.

– Ma nem kell hinned nekem.

Aztán az ajtóra mutatott.

– Amikor elvonul a vihar, elviszlek a faluba. Bárkinél lakhatsz, akinél akarsz. Sem házassággal, sem munkával, sem hálával nem tartozol nekem.

A szabadság, amit kínált, nem nyugtatta meg Luciát, inkább csak összezavarta.

Alig aludt aznap éjjel. Emlékezett rá, hogy beteg apja felhívta, amikor 14 éves volt.

“Ha valaki azt mondja neked, hogy semmit sem hagytam rád, ne hidd el neki.”

Évekig azt hitte, hogy emlékekről beszél. Aztán eszébe jutott a csontnyelű kés, amit ráhagyott.

Kivette a táskájából, és megvizsgált egy kis fémlemezt a fogantyú mellett. Három apró jel volt rajta: egy háromszög, egy kör és egy vonal. Ez volt az a szimbólum, amellyel Jacinto a rejtekhelyeket jelölte, amikor a lányát tanította az erdőben járni.

Lucia kiment a szobájából.

—Mateo.

Felemelte a fejét.

– Vissza kell mennem Teresához.

– Az utat jég borítja.

-Akkor lassan megyünk.

– Lucía, ez veszélyes lehet.

– Soha többé ne hozz helyettem döntéseket a védelmem érdekében.

Mateo hallgatott, majd bólintott.

-RENDBEN.

Hajnal előtt indultak el. Az ereszkedés majdnem egész nap tartott. Mateo kétszer is megcsúszott a lába miatt, de nem volt hajlandó visszamenni. Miután elérték a völgyet, a lovakat egy istálló mögött hagyták, és Jacinto régi házának hátulján keresztül mentek be.

Lucía egyenesen abba a szobába ment, ahol az apja aludt.

A padlót új deszkák borították, kivéve egyet a fal mellett. Letérdelt, végighúzta az ujjait a szélén, és talált egy kis vaskarikát.

Lövés.

Az asztal alatt egy bőrcsomag, egy évekkel ezelőtt lepecsételt tulajdoni lap és egy levél hevert.

Lucia keze remegett, amikor felismerte a kézírást.

„Lucía: ha ezt olvasod, Teresa valószínűleg azt mondta neked, hogy minden az övé. Ez nem igaz.”

Lucia folytatta az olvasást, zihálva.

Az övé volt a föld. Az ér is. De a levélben volt valami még váratlanabb is.

„Ha Mateo Barragán valaha is megjelenik, hallgass meg, mielőtt ítélkezel felette. Amikor egy fenyőfa csapdába ejtette a hegyekben, én találtam rá. Két napot töltöttem vele, amíg meg nem érkeztek a faluból a férfiak. Később, amikor megbetegedtem, megkértem, hogy vigyázzon rád, ha távol vagyok. Makacs, de olyan ember, aki érti az ígéretek értékét.”

Lúcia felnézett.

Az apám mentett meg téged?

Mateo bólintott.

– És soha nem tudtam neki viszonozni azt, amit tett.

Mielőtt Lucia válaszolhatott volna, dörömbölés hallatszott a bejárati ajtón.

Aztán hangok.

Teresa megjelent a folyosón, három fegyveres férfi kíséretében.

Tekintete egyenesen a bőr csomagra tévedt.

És elmosolyodott.

– Szóval végre megtaláltad, ami az enyém.

3. RÉSZ
Teresa megkeményedett arckifejezéssel lépett be a szobába. A kíséretében lévő három férfi nem tűnt rokonnak vagy szomszédnak; egy városi fővárosi bányakereskedő alkalmazottai voltak. Egyikük vállán egy vadászpuska lógott.

Mateo Lucia elé állt, de a lány megragadta a karját és félrelökte.

– Nem. Ezúttal én fogok beszélni.

Terézia hangosan felnevetett.

– Te? Két hónappal ezelőtt még azt sem tudtad eldönteni, mit vacsorázz.

Lucía felemelte a címet.

– Mert te hoztad meg helyettem a döntéseket. Ennek vége.