„Akkor miért?”

„Mert vannak dolgok, amiket a családodnak meg kell értenie, és ezeket együtt akartam elmondani nektek.”

– Az arckifejezése kiélesedett. – A válásról?

„Arról, hogy mi jön utána.”

Mielőtt még egy kérdést feltehette volna, a terasz felé indultam.

A kertek tavasszal voltak a legszebbek.

Levendula szegélyezte a kövezett ösvényeket, és halvány rózsák kúsztak a szökőkút melletti falakon. A gyepen túl egy régi gyümölcsös nyúlt el a ciprusfák sora felé. Apám szerette a birtokot, mert távol esett a várostól, de nem volt elszigetelt tőle.

Gyerekkoromban vette a földet, amikor a főháznak új tetőre volt szüksége, és a kertek többnyire gyomok borították.

Anyám utálta a felújítást.

Apám imádott minden törött zsanért és repedt csempét.

„Ez a hely arra emlékeztet, hogy a jó dolgokat helyre lehet állítani” – szokta mondogatni.

Halála után évekig zárva tartottam a házat.

Házasságom alatt csak akkor látogattam meg őket, amikor Alejandro utazott. Kinyitottam az ablakokat, végigsétáltam a csendes szobákon, és leültem apám dolgozószobájában a régi rézlámpa alatt.

Ez volt az egyetlen hely, ahol nem éreztem magam vendégnek a saját életemben.

A Mendozák most a lilaakáccal borított pergola alatt álltak, kezükben olyan poharakkal, amelyeket alig érintettek meg.

Mateo unokatestvér nyerte vissza elsőként a hangját.

– Szóval – mondta erőltetett mosolyt erőltetve az arcára –, ide rejtetted el az összes családi kincset?

Senki sem nevetett.

Mateo megköszörülte a torkát.

Leültem a kinti asztalhoz. „Nincs ott rejtett kincs.”

Beatriz állva maradt. „Akkor talán elmagyaráznád, hogyan engedhetsz meg magadnak egy nagyobb birtokot, mint a családunk bármelyik birtoka.”

„Apám körültekintően fektetett be.”

„Miben?”

„Cégek. Földterületek. Infrastruktúra. Néhány magánkölcsön.”

Rafael tekintete rám vándorolt. Pályafutása nagy részét a Mendoza Logistics felügyeletével töltötte, és elég jól értett a pénzügyekhez ahhoz, hogy tudja, a válaszom a lehetőségek széles skáláját öleli fel.

„Milyen magánkölcsönről van szó?” – ​​kérdezte.

„Az a fajta, amely segít a már bejáratott cégeknek átvészelni a nehéz éveket.”

Rövid csend következett.

Rafael keze megszorult a pohara körül.

Alejandra észrevette.

„Micsoda?” – kérdezte a nagybátyjától.

“Semmi.”

De az mégsem semmi volt.

Láttam, hogy Rafael tekintete mögött kirajzolódik a felismerés.

Mielőtt megszólalhatott volna, Mrs. Alvarez kilépett a teraszra, és bejelentette, hogy kész a vacsora.

Az étkezőt fehér abrosszal, tavaszi virágokkal és anyámtól kapott régi kék porcelánnal terítették meg. Az ablakokon keresztül napfény szóródott be a hosszú asztalra.

Nem voltak kamerák. Nem volt közönség. Nem várakozó ügyvédek egy másik szobában.

Csak a család.

Ez láthatóan még nyugtalanabbá tette őket.

Drámára számítottak. Talán még egy előadásra is.

Ehelyett sült bárányt, mézes mázzal bevont sárgarépát, rozmaringos burgonyát, friss kenyeret és egy-egy névkártyát találtak.

Beatriz a névjegykártyájára meredt, mielőtt leült.

– Emlékszel mindenki kedvenc ételeire – mondta Sofia.

„Öt évig én intéztem a családi nyaralásokat.”

A szavak nem voltak barátságtalanok.

Emiatt nehezebben értek földet.

Alejandro velem szemben ült. Az apja, Ignacio, mellette foglalt helyet.

Ignacio szinte semmit sem szólt, mióta megérkezett.

A házasságom alatt csendesebb volt, mint Beatriz, de a családi hierarchiát illetően nem volt kevésbé biztos. Úgy hitte, a hűség azt jelenti, hogy védeni kell a Mendoza nevet, még akkor is, ha a nevét viselő személy tévedett. Mégis, a feleségével ellentétben, soha nem gúnyolta ki nyíltan a származásomat.

Egyszerűen elfogadta mindenki más feltételezéseit.

Miközben Mrs. Alvarez felszolgálta az első fogást, Ignacio körülnézett a teremben.

„Ez volt az apád háza?” – kérdezte.

“Igen.”

– És az édesanyád?

„A halála után a tengerpartot részesítette előnyben.”

– Sajnálom – mondta Zsófia.

“Köszönöm.”

Beatriz kihajtogatta a szalvétáját. „Azt mondtad, nagyon keveset hagyott rád.”

Ránéztem.

„Nem. Ezt te mondtad az embereknek. Azt mondtam, hogy rendbe tette az ügyeit.”

„Ez általában szerény megtakarítást jelent.”

„Ebben az esetben nem.”

Alejandro hátradőlt a székében. „Szóval, ezekben az években függetlenül, vagyonos voltál.”

„Rendelkeztem erőforrásokkal.”

– És te nem szóltál semmit.

„Nem beszéltem a családi magánvagyonról olyan emberekkel, akik a pénzt az emberi érték bizonyítékának tekintették.”

Beatriz arca elvörösödött.

– Elena – figyelmeztette Ignacio.

Automatikus volt a hangneme, ugyanaz, amit akkor is használt, amikor kihívtam a feleségét.

Aztán valami megváltozott az arckifejezésében.

Ez nem az ő asztala volt.

Nem az ő háza.

Nem a házasságát kell menedzselnie.

Lesütötte a szemét.

Felvettem a vizespoharamat.

– Nem azért hívtalak ide, hogy minden egyes sértést újra felidézzek – mondtam. – Karácsonyig itt lennénk. Azért hívtalak meg, mert Alejandro és köztem a szakítás számos üzleti megállapodást megváltoztat.

Rafael letette a villáját.

– Tudtam én – mormolta.

Alejandro felé fordult. – Mit tudott?

Rafael inkább rám nézett. – Varela Capital.

Beatriz ide-oda pillantott. „És mi van ezzel?”

Rafael arca elvesztette a színét.

„Hét évvel ezelőtt a Mendoza Logistics komoly pénzhiánnyal küzdött” – mondta. „Két hitelező megtagadta a hitelnyújtást. Egy magánbefektetői csoport lépett közbe.”

Ignacio rámeredt. – A Szent Cecília-alap.

„Ez volt a név a dokumentumokon.”

„Ez az egyik általunk kezelt alap volt” – mondtam.

Alejandro villája félúton megállt a tányérja felé.

„A miénk?”

„Apám alapította a Varela Capitalt. Halála után én lettem az irányító partner.”

Senki sem szólt semmit.

A kandalló melletti ketyegő óra hirtelen nagyon hangosnak tűnt.