1. RÉSZ
– Tényleg azt tervezed, hogy még három kilométert gyalogolsz, cipelve azt a matracot egy gyerekkel ebben a napsütésben?
Mariana López nem hallotta a kérdést, mert még senki sem tette fel. Csak sétált a földúton, a Los Altos de Jalisco-i júliusi délután kegyetlen hőségében, egy használt matrac görnyedt a hátán, lánya, Sofía pedig két bevásárlószatyrral mellette sétált.
A kislány hároméves volt, és már kimerült.
– Nemsokára eljön az ideje, szerelmem – ismételgette Mariana, pedig mindketten tudták, hogy ez nem igaz.
Ekkor egy fekete terepjáró lassított le néhány méterrel mögöttük. A volán mögött Alejandro Mendoza ült, egy 44 éves üzletember, aki aznap reggel hagyta el Guadalajarát, hogy véglegesítse egy ranch megvásárlását. Hozzá volt szokva, hogy több millió dolláros szerződéseket nézzen át anélkül, hogy elveszítené a hidegvérét.
De amikor meglátta a nő arcát, érezte, hogy a múlt dobog a mellkasában.
Marianna volt az.
Az első szerelme.
A lány, akinek megígérte, hogy visszatér, amikor tizennyolc évesen elhagyta a falut egy hátizsákkal, néhány pesóval és túl sok ambícióval.
Huszonhat év telt el.
Alejandro leparkolt, anélkül, hogy pontosan tudta volna, miért. Távolról figyelte, ahogy Mariana megigazítja a matracot a vállán, és továbbmegy, amíg el nem ér egy kis házhoz, amely szinte teljesen megbújt a száraz fűben.
A hullámlemez tetőt befoltozták. Az egyik falon műanyag fólia fedett egy repedést. Az ajtó alig lógott a helyén.
Alejandro húsz percig maradt a teherautójában.
Nem tudta összeegyeztetni ezt a képet az emlékeivel.
A Mariana, akit ismert, büszke, intelligens és kiválóan bánt a számokkal. Üzleti adminisztrációt akart tanulni, és egy nap saját vállalkozást nyitni.
Mi történt?
Másnap reggel diszkréten kérdéseket kezdett feltenni.
A falu egyik kis boltjában Doña Chayo azonnal felismerte a nevet.
– Mariana López? Persze, hogy ismerem. Az a szegény asszony a Robles család miatt sérült meg.
A Robles család a régió egyik legnagyobb ranchát birtokolta. Mariana négy évvel ezelőttig adminisztratív vezetőként dolgozott ott, amikor közel kétmillió peso tűnt el több számláról.
Don Ernesto Robles, a családfő, nyilvánosan megvádolta.
Soha nem találtak pénzt Mariana birtokában.
Soha nem bizonyították, hogy egyetlen átutalást is végrehajtott volna.
De az sem számított.
A Robles családnak mindenhol voltak ügyvédei, befolyása és ismerősei.
Marianának volt egy kislánya, és gyakorlatilag semmi más.
Elvesztette az állását, a szomszédok tolvajként kezdték nézni, és senki sem akarta pénzügyek intézésére alkalmazni. Végül takarítónőként, iskolai egyenruhák varrójaként dolgozott, és minden olyan munkát elfogadott, amivel etetni tudta Sofiát.
Alejandro váratlan dühöt érzett.
Két nappal később bement a házba.
Mariana kinyitotta az ajtót, és néhány másodpercbe telt, mire felismerte.
A rongy, amit cipelt, a földre esett.
– Alejandro?
-Én vagyok az.
Meglepetése gyorsan neheztelésbe csapott át.
– Azért jöttél, hogy lásd, hogyan végződött az a nő, akinek megígérted, hogy visszatérsz?
Megpróbálta elmagyarázni, de ekkor Sofia kijött az anyja mögé, és átölelte a lábát.
Alejandro a lányra nézett.
Valami azokban a tiszta szemekben elállította a lélegzetét.
Egész életében csak egyetlen emberen látta ezt a zöld árnyalatot: a saját anyján.
– Mariana… – mormolta –. Hány éves Sofia?
Az arca elvesztette a színét.
-Magamat.
– Tudnom kell.
Mariana magához préselte a lányt.
– Az ígéreteid már évekkel ezelőtt semmit sem jelentettek nekem.
És becsukta az ajtót.
Alejandro lassan visszasétált a teherautójához, miközben egy dátum ismétlődni kezdett a fejében.
Négy évvel ezelőtt.
Huszonhat év alatt csak egyszer tért vissza a faluba.
Azon az estén, amikor ő és Mariana újra találkoztak.
Az éjszaka, amelyet mindketten megpróbáltak elfelejteni.
És hirtelen megértette, hogy az a kislány mindent megváltoztathat.
2. RÉSZ
Alejandro egész éjjel olyan számításokat végzett, amiket nem akart befejezni.
Négy évvel korábban visszatért a faluba egy nagybátyja halála miatt. Csak néhány napot maradt. Egyik este megtalálta Marianát egy bár-étteremben a tér közelében.
Órákig beszélgettek.
Visszaemlékeztek a tinédzser éveikre.
Többet ittak, mint kellett volna.
És végül együtt maradtak.
Másnap reggel Alejandro Guadalajarába menekült, zavartan az eltemetettnek hitt érzésektől.
Soha többé nem kereste.
Sofia ekkor volt hároméves.
A következő vasárnap Marianát egy padon ülve találta, miközben a lány galambokat kergetett.
– Hadd üljek le öt percre – kérte.
Mariana rá sem nézve elfogadta.
Alejandro közvetlen volt.
– Zsófia a lányom?
A varrást a lábán hagyta.
-Igen.
A válasz olyan egyszerű volt, hogy jobban fájt neki, mint bármilyen beszéd.
– Miért nem mondtad el nekem soha?
Mariana keserűen felnevetett.
„Hol, Alejandro? Megváltoztattad a telefonszámodat, címedet, városodat. Évekkel korábban próbáltalak elérni, de soha nem vetted fel. Amikor megtudtam, hogy terhes vagyok, lopással vádoltak. Nem volt munkám, nem volt hírnevem, és nem fogom Mexikót bejárni egy olyan férfi után, aki mindig talál okot a távozásra.”
Alejandro lehajtotta a fejét.
Nem tudta megvédeni magát.
– Találkozni akarok vele.
– Nem jelenhetsz meg csak úgy pénzzel, és dönthetsz úgy, hogy apa leszel.
– Nem akarok semmit venni.
– Akkor bizonyítsd be, hogy tudod, hogyan kell maradni.
Ez a mondat lett az egyetlen esélye.
Alejandro véglegesítette a ranch megvásárlását, amiről már tárgyalt, és több időt töltött a régióban. Nyilvános helyeken látogatta Sofíát, drága ajándékok helyett könyveket vitt magával, órákig játszott vele, és tiszteletben tartotta Mariana minden egyes határát.
