Marianna mozdulatlan maradt.
Végül felvette a mappát.
– Akkor menjünk végig az úton.
Az új bizonyítékok gyökeresen megváltoztatták az ügy állását.
Már nem csak azt kellett bizonyítani, hogy Rodrigo sikkasztott. Most már bizonyítékok is voltak arra, hogy a család szándékosan titkolt el információkat, miközben Marianára hagyta a társadalmi felelősséget.
A Robles dühösen reagált.
Don Ernesto magához hívatta Luciát.
Nem volt hajlandó találkozni vele.
Rodrigo ismét pénzt ajánlott.
Mariana ismét elutasította.
Aztán elkezdődtek a pletykák.
Hogy Mariana elcsábította Alejandrót, hogy rávegyen egy befolyásos üzletembert a Robles család megtámadására.
Hogy mindez bosszú volt.
Hogy a bizonyítékokat megvásárolták.
De ezúttal Mariana már nem egyedül sétált.
Azok az emberek, akik évekig hallgattak, elkezdtek emlékezni a részletekre.
Egy korábbi könyvelő azt állította, hogy Rodrigo kérte meg őt az átutalási koncepciók módosítására.
Egy volt alkalmazott felidézte, hogy látta Don Ernestót ügyvédekkel találkozni, mielőtt nyilvánosságra kerültek a Mariana elleni vádak.
Az egyik beszállító még számlákat is bemutatott, amelyek igazolták, hogy a Marianának tulajdonított állítólagos tranzakciók egyikét Rodrigo közvetlenül engedélyezte.
Az igazság, amelynek bizonyítása évekig lehetetlennek tűnt, mindenhol megjelent.
Eközben Sándor egy személyesebb sérelmet próbált helyrehozni.
Apa lenni.
Nem kérte meg Sofiát, hogy „apának” szólítsa.
Nem akartam ráerőltetni olyasmit, amit még nem ért.
Számára ő egyszerűen Alejandro volt, az az ember, aki tudta, hogyan kell kis házakat építeni dobozokból, aki nevetséges hangokat adott ki, amikor meséket olvasott, és aki soha nem unta meg, hogy ugyanazt a történetet hallgatja.
Egyik délután, miközben játszottak, Sofia megkérdezte:
– Miért jársz ide ilyen gyakran?
Alejandro mozdulatlan maradt.
Mariana az ajtóból figyelte.
– Mert szeretek veled lenni.
– És mi lesz az anyámmal?
Mariana majdnem elejtette a kezében lévő bögrét.
Alejandro elmosolyodott.
-Is.
A lány elégedettnek tűnt.
-Jól.
És tovább játszott.
Az egyszerű dolgok voltak azok, amik leginkább meghatották Alejandrót.
Fél életemet abban a hitben töltöttem, hogy a siker a növekedés, a vásárlás, a piacok meghódítása és a senkire való rászorulás hiánya.
Most egész délután arra vártam, hogy egy hároméves kislány azt mondja, rajzolt egy tehenet.
És ez fontosabbnak tűnt számára, mint bármelyik igazgatótanács.
De volt egy probléma, amit már nem hagyhattak figyelmen kívül.
A ház.
Egy különösen erős vihar feltárta a romlás mértékét.
Víz kezdett szivárogni három szobába. Mariana vödröket helyezett el, míg Alejandro bútorokat pakolgatott. Az éjszaka közepén a nedves vakolat egy része a fal mellé hullott.
Sofiát megdöbbentette a zaj.
Alejandro nem bírta elviselni.
– Ez veszélyes.
– Tudom.
– Hadd javítsam meg.
Marianna azonnal tagadta.
– Nem akarok bűntudatból házat venni.
– Nem rólad beszélek.
A szobára mutatott, ahol Zsófia aludt.
– Én vagyok az apja. Három évig egy fillért sem adtam, mert nem tudtam a létezéséről. Most már tudom. Nem nézhetek rá egy tetőre, ami ráomolhat, és mondhatom, hogy tiszteletben tartom a függetlenségét.
Marianna hallgatott.
Most először értette meg, hogy a lánya iránti segítség elfogadása nem jelenti a méltóságáról való lemondást.
– Mindent írásban – mondta végül. – Felelősséggel tartozol Sofiának.
-Amit csak akarsz.
– És ezt nem kúriává kell alakítani.
Alejandro elmosolyodott.
– Ez nehéz lesz az egómnak, de túl fogja élni.
Valószínűleg ez volt az első alkalom, hogy Mariana vele nevetett a visszatérése óta.
Kicserélték a tetőt, megjavították a villanyvezetékeket és megerősítették a falakat. Alejandro tiszteletben tartotta Mariana minden döntését. Semmi extra. Semmi, ami a gazdagság fitogtatójává változtatná a házukat.
Csak biztonság.
Amikor végeztek, Sofia úgy szaladt végig az újonnan festett szobákon, mintha palotát kapott volna.
Mariana figyelte, ahogy Alejandro a földön ülve egy kirakóst rak össze a lánnyal.
Most először érzett félelmet, de más okból.
Már nem félt attól, hogy belép az életükbe.
Attól féltem, hogy újra előjön.
„Ez nem tarthat örökké” – mondta neki egy délután.
-Milyen dolgot?
– Te itt.
Alejandro ránézett.
–Vannak vállalkozásaid Guadalajarában, irodáid, utazásaid, és olyan emberek, akik tőled függenek. Egy nap belefáradsz majd a ranchba, a kisvárosba, az apáskodásba.
– Nem játszom.
– Érted, mire gondolok.
-Igen.
Alejandro közeledett, de elég távolságot hagyott.
– Ezért szerveztem át a munkámat. Vettem egy irodát Tepatitlánban. Az igazgatóim tudják kezelni a napi működést, és csak akkor utazom, ha feltétlenül szükséges.
Marianna meglepetten nézett rá.
– Mindezt anélkül tetted, hogy szóltál volna nekem?
– Nem akartalak ezzel meggyőzni.
– Akkor miért mondod ezt nekem?
– Mert az előbb azt mondtad, hogy félsz, hogy elmegyek.
Alejandro mély levegőt vett.
– És szeretném, ha tudnád, hogy ezúttal előbb döntéseket hoztam, mint ígéreteket tettem.
Marianna nem válaszolt.
De valami megváltozott.
Hónapokkal ezelőtt Alejandro bármilyen lépését a visszahódítására irányuló stratégiaként értelmezte volna.
Most elkezdtem valami mást is észrevenni.
Állandóság.
Végre elérkezett a hivatalos nyilatkozatok ideje.
Lúcia tartotta a szavát.
A hatóságok előtt elismerte, hogy tudott a szabálytalanságokról, és megerősítette, hogy Don Ernesto tudta Rodrigo felelősségét, mielőtt Marianára mutogatott volna.
Rodrigo már nem tudta fenntartani a saját verzióját az eseményekről.
A sokasodó bizonyítékokkal szembesülve végül beismerte a műveletek nagy részét, megpróbálva felelősségét az adósságai okozta kétségbeesett hibára redukálni.
De egy kérdés véget vetett ennek a védekezésnek:
