De ugyanakkor olyasmit tett, amiről a lány nem tudott.

Ügyvédeket és pénzügyi szakértőket fogadott fel, hogy vizsgálják felül a régi Robles-ranch ügyét.

Amikor végre megkapta az első eredményeket, beszélni kért Marianával.

„Az eltűnt pénz soha nem érkezett meg egyik számládra sem” – mondta, miközben dokumentumokat tett az asztalra. „Kis átutalásokra osztották szét, több hónap alatt.”

Mariana a leveleket nézte.

– Szóval, ki vitte el?

Alejandro egy dokumentumot csúsztatott felé.

A végső haszonélvező egy Rodrigo Robles, Don Ernesto fia által létrehozott fedőcéghez kapcsolódott.

Marianna mozdulatlan maradt.

Pontosan Rodrigo volt az, aki a leginkább „védte meg”, amikor a botrány elkezdődött.

– Az a nyomorult azt mondta, megbízik bennem…

– Mert úgy kellett tennem, mintha a te oldaladon állnék, miközben mindenki rád nézett.

Az ügyvédek rekonstruálták a tranzakciókat. Rodrigónak hatalmas adósságai voltak szerencsejátékkal és csődbe ment vállalkozásokkal kapcsolatban. Amikor apja felfedezte az eltéréseket, Marianára mutatott rá, az egyetlen alkalmazottra, aki naponta hozzáfért a könyvelési nyilvántartásokhoz.

Alejandro remélte, hogy boldognak látja.

De Marianna sírni kezdett.

Nem megkönnyebbülésből.

Dühből.

– Négy évig – suttogta. – Sofia fázott. Voltak hetek, amikor csak naponta egyszer ettem, hogy ne éhezzen. És az a férfi úgy élt tovább, mintha mi sem történt volna.

Új bizonyítékokat mutattak be a hatóságoknak.

A hír berobbant a városba.

Most először hallgatták ki a Roble családot.

Rodrigo napokkal később megjelent Alejandro tanyáján.

– Meg tudjuk oldani – mondta idegesen. – Mondd meg Marianának, hogy kifizetem. Új házat, pénzt, amit csak akar.

– Nem egy olyan falat romboltál le, amit pénzzel meg lehet újítani. A nevét tetted tönkre.

Rodrigo erősködött.

A javasolt összeg garantálta volna Mariana és Sofia jövőjét.

De amikor Alejandro elmondta neki az ajánlatot, Mariana megrázta a fejét.

–Azt akarom, hogy a lányom egy napon megkérdezhesse, mi történt, és én is elmondhassam neki, hogy nem árultam el az igazságot.

Úgy tűnt, semmi sem állíthatja meg az ügyet.

Mígnem egy délután egy nő egyedül érkezett Alejandro tanyájára.

Lucía Robles volt, Rodrigo nővére.

Sápadt volt.

Egy mappát szorongatott a mellkasa mellett.

– Tudom, mit tett a bátyám – mondta.

Alejandro becsukta az ajtót.

– Mióta?

Lúcia sírni kezdett.

– Még mielőtt Marianát megvádolták volna.

Aztán letette a mappát az asztalra.

– De ez nem a legrosszabb. Az apám is tudta az igazságot… és itt a bizonyíték.

3. RÉSZ

Alejandro a mappára nézett anélkül, hogy hozzáért volna.

– Magyarázd el ezt nekem.

Lucia mély levegőt vett.

– A bátyám hónapok óta pénzt vitt ki a ranchról. Apám dokumentumainak átnézésekor találtam néhány átutalási megbízást. Elmondtam neki.

– Egy don Ernesto?

-Igen.

Alejandro érezte, hogy megkeményedik az állkapcsa.

Addig a pillanatig mindenki azt feltételezte, hogy Rodrigo is becsapta az apját, kihasználva az öregember tekintélyelvű jellemét, hogy Marianát tegye bűnössé.

Lucía épp most rombolta le ezt a magyarázatot.

– És mit csinált az apád?

–Először szembeszállt Rodrigóval. Borzalmasan összevesztek. Rodrigo bevallotta, hogy tartozik pénzzel, és megígérte, hogy visszafizeti. Apám azt mondta, hogy egy botrány véget vetne a Robles névnek.

Lucía kinyitotta a mappát.

Nyomtatott e-mailek másolatai, bankszámlakivonatok és egy kézzel írott üzenet voltak benne.

– Két nappal később elkezdtek Marianáról beszélni.

Alejandrót hányinger fogta el.

– Azt mondod, hogy Don Ernesto hagyta, hogy egy ártatlan nőt megvádoljanak, hogy megvédje a fiát?

Lucia lesütötte a szemét.

– Nem csak hagyta. Úgy döntött, hogy megteszi.

Még aznap délután Mariana megérkezett a tanyára.

Szó nélkül elolvasott minden egyes oldalt.

Az egyikben Don Ernesto utasításokat küldött egy családjogi ügyvédnek: a belső ellenőrzést Marianára kell összpontosítaniuk, mivel adminisztrátori hozzáféréssel rendelkezik a számlákhoz.

Egy másik dokumentum egy korábbi találkozót rögzített, ahol Rodrigo elismerte a jogosulatlan mozgásokat.

A legfájdalmasabb bizonyíték Don Ernesto üzenete volt.

„Rodrigo vissza fogja fizetni a pénzt. A probléma továbbra is az alkalmazotté kell, hogy legyen.”

Mariana háromszor elolvasta a mondatot.

Aztán otthagyta a papírt az asztalon.

– Tehát tudták.

Senki sem válaszolt.

– Ahogy sétáltam a városban, és az emberek elrejtették a táskáikat, amikor megláttak belépni egy boltba… tudták.

A hangja elcsuklott.

– Miközben állást kerestem, azt mondták, hogy senki sem bízna pénztárgépet egy tolvajra… tudták.

Alejandro oda akart közeledni.

Marianna felemelte a kezét.

-Még nem.

Be kellett fejeznem.

–Amikor Sofia megszületett, és nem engedhettem meg magamnak egy orvosi időpontot… tudták. Amikor víz szivárgott át a tetőn… tudták. Amikor kilométereken át cipeltem azt a matracot, mert nem volt pénzem teherautóra… tudták.

Aztán Luciára nézett.

– Te is?

Lúcia sírni kezdett.

-Igen.

Marianna lehunyta a szemét.

Ez a vallomás jobban fájt, mint az előzőek.

– Miért nem mondtál soha semmit?

– Mert gyáva voltam.

Nem keresett kifogásokat.

Ettől Mariana ismét ránézett.

„Az apám mindent irányított. A bátyám volt a kedvenc. Tudtam, hogy ha megszólalok, elveszítem a családomat, az állásomat, a farmomból származó részesedésemet… és úgy döntöttem, hogy hallgatok. Minden évben azt mondta, hogy már túl késő kijavítani.”

– Neked ez négy év hallgatást jelentett – felelte Mariana –. Számomra négy év büntetést.

Lúcia bólintott.

– Tudom. Azért vagyok itt. Hajlandó vagyok tanúskodni.