1. RÉSZ

Hat nappal a szülés után Lucía Navarro végignézte, ahogy a férje magával viszi az autóját, a gyerekülést és a pelenkázótáskát, hogy elmenjen egy családi vacsorára, amelyre őt és a lányát soha nem hívták meg.

Álvaro sötétkék dzsekiben jött le a pozuelói sorház lépcsőjén, miközben Lucía a szomszédja által az ajtó előtt hagyott húslevest melegítette. Még mindig viselte a kórházi karkötőjét. Vega a mellkasához szorítva aludt.

– Marta szervezett egy vacsorát. Anya holnap indul Málagába – mondta, miközben átvette Lucia Toyotájának a kulcsait.

— Mikor indulunk?

Álvaro habozott.

– Azt hiszem, a legjobb lenne, ha maradnál. Zaj lesz, sok ember… és pihenned kell.

A BMW-je már egy hete a szervizben állt, így Lucia autóját használta. A hátsó ülésen volt az autósülés alapja, pelenkák, cumisüvegek, egy váltás ruha, és szinte minden más, ami egy újszülöttel való kiránduláshoz kellett.

– Elveszed az autómat, és itt hagysz minket jármű nélkül?

Ránézett a mobiltelefonjára.

– Csak pár óra az egész. Ne csinálj belőle nagy ügyet.

Ez a kifejezés hat év házasságot foglalt össze. Amikor Carmen, az anyósa, kritizálta Lucíát, Álvaro mindig azt mondta, hogy „ő már csak ilyen”. Amikor a lány úgy bánt vele, mint egy alázatos tanárnővel, akinek szerencséje volt a Morenókhoz férjhez menni, Álvaro mindig elmosolyodott és témát váltott.

Lucía sosem mondta el nekik a teljes igazságot a családjáról. Csak azt tudták, hogy az édesanyja tinédzserkorában meghalt, hogy alig beszélt az apjával, és hogy az „a szállítmányozásban” dolgozott.

Álvaro becsukta az ajtót.

Mielőtt a garázs befejezte volna az ereszkedést, Lucia mobiltelefonja rezegni kezdett.

Kármen.

„Álvaro megérdemel egy csendes éjszakát távol tőled.”

Lucia kétszer is elolvasta.

Aztán egy fotó jelent meg a családi csoport csevegésében.

Marta lefényképezte az asztalt a villájában: 7 tányér, 7 pohár, 7 szalvéta. Álvaro Carmen mellett ült. Mindenki mosolygott.

„Az egész család.”

Lucia újra megszámolta a helyeket.

Nem volt egy üres szék sem.

Nem volt számára hely.

Vegának sem.

Ez nem egy utolsó pillanatban hozott döntés volt. Az asztal már egy ideje meg volt terítve.

Lucia eloltotta a tüzet.

Felment az emeletre, letette Vegát a kiságyba, és egyetlen táskát pakolt be: pelenkát, tejet, két pizsamát, váltás ruhát magának és a sárga kórházi takarót.

Aztán kinyitotta a kontaktusait.

Egy olyan nevet bámult, amit már majdnem két éve nem szólított.

Apu.

Pulsó.

„Lucía?” – felelte egy mély hang.

– Apa. Gyere és hozz el!

Nem kérdezte meg, mi történt.

– Jól van a lánnyal?

-Igen.

Jól vagy?

Lucia nyelt egyet.

-Igen.

– Tomás 30 perc múlva érkezik. Ne cipelj semmi nehézet.

Pontosan 30 perccel később egy fekete Mercedes GLS állt meg a ház előtt.

Tomás, aki Lucía 14 éves kora óta vezette az apját, teljesen ősz hajjal szállt ki.

Vegára nézett, és könny szökött a szemébe.

– Olyan orra van, mint az anyádnak.

Ezt senki sem mondta 6 napja.

Aztán átnyújtott Luciának egy krémszínű borítékot, amelyre kézzel írták a nevét.

Tomás kinyitotta a Mercedes hátsó ajtaját.

És abban a pillanatban a biztonsági kamera riasztást küldött Álvaro mobiltelefonjára.

2. RÉSZ

Álvaro éppen a desszertjét fejezte be, amikor megnyitotta az értesítést.

A képernyőn látta, ahogy Tomás berak egy új gyerekülést a Mercedesbe, és kinyitja az ajtót Lucíának, aki Vegát cipelte a karjában.

Carmen a mobiltelefon fölé hajolt.

— Ki az a férfi?

Álvaro már hívta.

Lucía válaszolt, miközben az autó behajtott az M-30-as autópályára.

Hová mész?

– Egy olyan helyre, ahol a lányommal családnak számítunk.

– Vacsora volt, Lucia.

– Nem. Ez volt az első alkalom, hogy abbahagytam a színlelést, hogy csak vacsora volt.

– Ki a ház ura?

– Apám sofőrje.

Csend.

– Van sofőrje az apádnak?

Lucía Vegára nézett, aki a sárga takaró alatt aludt.

– Vigyáznom kell a lányunkra. Jó éjszakát!

Letette a telefont.

A Mercedes Madridon áthajtott La Moralejába. A vaskapuk kinyíltak, feltárva a birtokot, ahol Lucía felnőtt: világos kő, ciprusfák, olajfák és kivilágított ablakok.

Julian, a ház gondnoka fogadta őt.

– Isten hozott itthon, Lucia kisasszony!

Hol van az apám?

– Az irodájában. Azt mondja, nem akar túlterhelni. Bármikor elérhető lesz, ha beszélni szeretnél vele.

Lucía felment az emeletre Vegával.

A régi hálószobája szinte pontosan ugyanolyan volt: az olvasólámpa, a hátrahagyott könyvek, anyja komódja, sőt még egy tál citromlé is, amit tinédzserként evett meg. De a szomszédos szoba már nem Celia varróműhelye volt.

Ez egy babaszoba volt.

Fehér kiságy. Fotel. Pelenkák. Cumisüvegek. Méretre hajtogatott ruhák. Gyerekkönyvek. Friss virágok. Papírcsillagok lógtak a mennyezetről, és a Vega csillagkép volt az egyik falon. Azon a délutánon nem úgy nézett ki, mint egy rögtönzött szoba. Olyan hely volt, ami hónapok óta vár valakire.

Lucia Tomas felé fordult.

– Mikor tette ezt?

–Májusban kezdődött. Paula nagynénéd azt mondta neki, hogy terhes vagy.

– Tudtad a nevet?

– Szeptember óta. A megfelelő csillagképet kereste, mert nem akart hibázni.

Lucia kinyitotta a borítékot.

Belül egy régi rézkulcs volt, amiről azt hitte, elveszett. Egy cédula lógott rajta, amit évekkel korábban írt az édesanyja:

– Lucia szobája.