Volt egy új kártya is.

„A szobád készen áll. Minden más várhat, amíg te is készen állsz.”

Lucia leült és csendben sírt.

Eközben Álvaro hazaért Carmennel és Martával. A pulton egy cetlit talált:

„Vega és én biztonságban vagyunk. A családommal vagyunk. Ha el tudod magyarázni, miért számít az édesanyád a családnak, a feleséged és a lányod pedig nem, hívj fel.”

A házkulcs rajta volt.

Álvaro „csak vészhelyzet esetére” hívta a Lucía által évekkel ezelőtt megadott számot.

– Don Gabriel Navarro lakóhelye – válaszolta Julián.

Marta kikereste a nevet a mobiltelefonján.

Az arckifejezése megváltozott.

Az Altamira Logistics Group alapítója. Elosztóközpontok Spanyolország-szerte. Több ezer alkalmazott. Nemzetközi szerződések.

Carmen lehuppant egy székre.

Álvaro megnézte Gabriel Navarro fényképét.

És megértette, hogy a nő, akit az imént magára hagyott egy újszülöttel, soha nem szorult a családja jóváhagyására.

Egyszerűen úgy döntött, hogy nem használja annak a férfinak az erejét, akinek évek óta nem tudott megbocsátani.

3. RÉSZ

Hajnali 3:15-kor Vega sírni kezdett.

Lucía éppen egy üveget adott neki, amikor lépteket hallott a folyosón.

– Lucía?

Gabriel Navarro kék köntösben jelent meg az ajtóban. 71 éves volt, és a haja szinte ősz volt. Több millió dolláros üzleteket alkudozott meg szemrebbenés nélkül, de a küszöbön úgy állt, mintha engedélyre lenne szüksége ahhoz, hogy beléphessen a saját otthonába.

– Hallottam. Vízre van szükséged? Ételre? Julian megmutatta, hogyan kell cumisüveget melegíteni.

Lúcia ránézett.

– Gyakoroltál már?

— 6 alkalommal.

Fáradt nevetést hallatott.

– Bejöhetek?

-Igen.

Gabriel a fotel mellett ült a földön. Nem próbálta megragadni Vegát. Csak nézte.

– Olyan orra van, mint az anyádnak.

– Tamás is ugyanezt mondta.

– Tamásnak általában igaza van.

Celia, Lucía édesanyja meghalt, amikor Lucía 16 éves volt. Gabriel Frankfurtban volt, hogy véglegesítse az üzletet. Az orvosok úgy vélték, hogy még több napja van hátra. Azt gondolta, hogy be tudja fejezni a megbeszélést és visszatérhet.

Mire Madridba érkezett, már késő volt.

Lucía sosem felejtette el, ahogy látta belépni a kórházba, miközben még mindig az aktatáskával a kezében volt.

– Tomás háromszor hívott aznap – mondta Gabriel –. Azt hittem, még van idő.

Celia elvesztése után még jobban visszahúzódott a munkájába. Elküldte Tomást a ballagásokra, virágot küldött, amikor ott kellett volna lennie, sőt, még a lánya esküvőjét is kihagyta.

Lucía végül visszautasította az apja által a cégnél felkínált pozíciót.

Tanárnő akart lenni, mint az édesanyja.

És mondott valamit, ami évekre elválasztotta őket:

– Nem akarok olyan lenni, aki építkezik, de sosem érkezik meg időben az emberekhez.

Gábriel lesütötte a tekintetét.

– Két évvel ezelőtt szívrohamot kaptam az irodámban. Egyedül voltam. Azt gondoltam, ha történik velem valami, talán majd online megtudják.

Felépülése után elhagyta az Altamira Csoport napi vezetését, és terápiába kezdett.

A pszichológusa megkérdezte tőle, hogy mi a legnagyobb bánata.

—Frankfurt.

– Mit fogsz ezzel kezdeni?

– Semmi. Vége van.

– A felesége elment. A lánya is.

Lúcia körülnézett.

– Szóval építettél egy szobát.

– Ezt én tudom, hogyan kell csinálni.

Gabriel elmagyarázta, hogy Paula mesélt neki a terhességről. Úgy készítette elő a szobát, hogy nem hívta fel Lucíát, mert nem akarta, hogy bűntudatot érezzen a lány, és hogy a saját bűntudata nehezedjen rá.

–Megmondtam Tomásnak, hogy ha valaha is felhívod, kérdezés nélkül jöjjön érted.

Könnyek szöktek a szemébe.

– Tegnap este hívtál.

Lucía felidézte saját szavait.

Gyere, keress meg.

– Fogalmad sincs, mit jelentett ezt hallani.

Vega megmozdult a karjaiban.

Lucia odahajolt és odanyújtotta neki.

Gábriel megmerevedett.

– Nem tudom, hogyan.

– Fogd meg a fejét.

Kinyitotta a karjait.

Vega a mellkasához simult.

És Gabriel Navarro, az üzletember, akit mindenki hidegnek nevezett, a földön ülve sírni kezdett.

– Szia, Vega. Én vagyok a nagyapád.

Elcsuklott a hangja.

– Bocsánat, hogy késtem. Megpróbálom nem újra elkövetni.

Másnap reggel Lucía 16 hívást kapott Álvarótól és több üzenetet Carmentől.

Az egyik azt mondta:

„Nem tudtam, ki az apád. Ha tudtuk volna, sok mindent másképp csináltunk volna.”

Lucia reggeli közben olvasta.

Gábriel otthagyta az újságot.

– Tudod, mit jelent ez, ugye?

– Hogy jobban bánt volna velem, ha tudja, hogy apámnak pénze van.

– Ez nem kedvesség – felelte. – Ez számvitel.

Négy nappal később Álvaro megérkezett a farmra.

Lucía beleegyezett, hogy találkozzon vele, mert nem akarta megismételni a 16 évnyi hallgatást anélkül, hogy legalább meghallgatná.

Belépéskor Álvaro a lépcsőre, a festményekre és a kertre nézett.

– Itt nőttél fel?

-Igen.

– Miért nem mondtad el nekem soha?

Lucia a tekintetét fogva tartotta.

Gyerekkora óta látta, hogyan változnak meg az emberek, amikor felfedezik Gabriel Navarro igazi kilétét. Tanárok, akik hirtelen kedvesebbek lettek. A barátok szülei, akik meghívásokat fogadtak. Férfiak, akik túlságosan érdeklődni kezdtek egy alig ismert lány iránt. Ezért, amikor Lucía tanárként kezdett dolgozni, abbahagyta a cégek, birtokok és ismert vezetéknevek említését. Olyan életet akart, ahol senki sem a bankszámlája alapján méri az értékét.

– Mert tudni akartam, ki lennél, ha azt hinnéd, hogy semmim sincs.

Álvaro lehajtotta a fejét.

– És most már tudom.