6 nappal a szülés után megláttam a fotót: 7 tányér az asztalon, és egy sem a kislányomnak vagy nekem, miközben a férjem elvitte az autómat. Aztán az anyósom ezt írta: „Álvaro megérdemel egy nyugodt estét, távol tőled”. Nem válaszoltam; összekészítettem egy táskát, és felhívtam apámat. 30 perccel később egy olyan fekete Mercedes gördült be, amit Álvaro álmában sem gondolt volna, hogy valaha látni fog.

Lucía a fotóra gondolt, amit a szülés után küldött neki. Az apja csak két kérdéssel válaszolt:

„Egészséges?”

– És te?

– Mert azt kérdezted, hogy én is jól vagyok-e. Nem csak a lány. Én.

Gábriel hallgatott.

– 16 évbe telt, mire megtanultam, hogyan tegyem fel ezt a kérdést.

A kórházi karkötő Vega La Moralejában lévő szobájának egy fiókjában kötött ki, a sárga takaró és a régi kulcs mellett.

Keddenként Lucia hazament, és leült anyja kertje elé.

Egyik délután Gábriel levágott egy fehér rózsát.

–Celia mindenki más előtt megérkezett volna a kórházba.

-Biztonságos.

– És reggel 5-kor viselte volna a szép fülbevalóit.

Lúcia nevetett.

Gábriel szünetet tartott.

– De megkérdeztelek volna, mielőtt elvettem volna a lányt.

Lucia nevetett, sírt, és megint nevetett.

Esetlenül a vállára tette a kezét.

– Köszönöm, hogy felhívtál aznap este.

– Már mondtad.

– Továbbra is ezt akarom mondani.

Ahogy leszállt az éj, kimentek a teraszra, Vega a karjukban aludt. Az ég tiszta volt.

Gábriel egy csillagra mutatott.

– Ez Vega?

Lucia követte az ujját.

Mosolygott.

– Igen, apa. Ő Vega.

Gabriel megkönnyebbülten felsóhajtott, először az unokájára, majd a lányára nézett.

– Jó. Már így is túl sok mindenről késtem. Legalább nem akarom újra ugyanazt a hibát elkövetni azzal kapcsolatban, hogy hol van a családom.