– Ez lehetetlen! – fuldoklott Morgan, remegő kézzel, ahogy a szavak a szeme előtt lebegtek. – A nagymamám hat évvel ezelőtt meghalt!

Rachel megfordította a dokumentumot, és határozottan az aljára mutatott. „Akkor magyarázza el, miért ellenőrizték hivatalosan Clara Whitmore banki engedélyezési aláírását mindössze tizenegy nappal ezelőtt.”

Morgan lenézett az éles, hurkolt kézírásra, amelyet egész életében ismert. Tagadhatatlan volt.

Mielőtt egyetlen gondolatot is megfogalmazhatott volna, megszólalt a telefonja. Egy ismeretlen szám villant fel a képernyőn egy íróazonosítóval.

Az ujja lebegett a képernyőn, majd válaszra húzódott.

– Morgan – suttogta egy rekedtes, ismerős hang a hangszóróból. – Ő az a nő a buszról. Figyelj rám nagyon: a férjed tudja, hogy nem viselted a nyakláncot.

Morganben azonnal meghűlt a vér. Megpördült a laborban, a telefont szorongatva. „Ki maga?! Honnan ismeri Juliant?!”

„Mert segítettem a nagymamádnak eltitkolni valamit, amit kétségbeesetten akar.”

„A nagymamám meghalt!” – zokogott Morgan, miközben a falak egyre közelebb kerültek hozzá.

A vonal három gyötrelmes másodpercig halott csendbe burkolózott. Aztán a nő négy szót suttogott, amelyek megtörték a valóságot:

– Láttad valaha is a testét?

Morgant heves szédülés fogta el. Visszaemlékezett a hat évvel korábbi temetésre – a nehéz, bezárt, zárt koporsóban tartott szertartásra. Julian agresszívan ragaszkodott hozzá, hogy minden egyes részletet ő intézzen, üres szánalommal vigasztalva őt, azt állítva, hogy túlságosan lesújtott ahhoz, hogy meglátogassa a nagymamája földi maradványait.

Hirtelen Rachel laboratóriumi számítógépe hangos, sürgető riasztással csilingelt.

– Morgan, nézd ezt! – kiáltotta Rachel, miközben az ujjai végigszáguldottak a billentyűzeten. Kikerülte a nyilvános adatbázisokat, és magán pénzügyi nyilvántartásokba lépett be. – Lekértem a háztartási biztosítási portfóliód aktív metaadatait. Nézd, mit iktattak csendben.

A képernyőn egy 2 millió dolláros, teljes egészében Morgan nevére szóló életbiztosítási kötvény hevert – Juliannal, mint egyetlen, 100%-os kedvezményezettel.

A szabályzatot pontosan három nappal azelőtt aktiválták, hogy átadta neki a bársonydobozt.

Mielőtt Morgan sikíthatott volna, a telefonja rezegni kezdett egy bejövő MMS-értesítés miatt. Egy csatolmány egy lenyomozhatatlan forrásból.

Megkopogtatta az ajtót, hogy élő biztonsági felvételt lásson. A felvételen Julian – vagyis a férfi, akit Juliannak gondolt – látható, amint belép a nagymamája állítólagosan elhagyatott Door megyei házikójának törött faajtaján.

Nem volt egyedül.

Közvetlenül mellette egy nő állt, egy zseblámpával a folyosóra irányítva a jól ismert zöld barettet.

Aztán Morgan tekintete mozgásra bukkant a háttérben. Fent, a második emeleti hálószoba ablakában egy törékeny alak állt az árnyékban, egy fehér téglalap alakú táblát tartva az üvegnek.

Morgan kétségbeesetten ráközelített a fényképre. Ahogy a képpontok élesedtek, felismerte nagymamája kézírásának precíz, elegáns stílusát.

Mereven bámulta a szavakat, és egy vérfagyasztó sikoly szakadt fel a torkából.

A felirat mindössze négy szót tartalmazott:

„Ő NEM JULIAN.”

 

2. RÉSZ: A VÍZBEN RESÜLŐ TITOK
Másnap reggel hatkor Morgan kinyitotta a szekrényt, és kivette a poharat.

Aztán majdnem elejtette.

A víz, ami előző este tökéletesen tiszta volt, most zavaros, halványkék színű lett. A pohár alján néhány apró fekete pehely hevert, és valami, ami egy vékony ezüstpapírcsíkra hasonlított, levált a nyaklánc díszes medáljáról.

Morgan dermedten állt a konyhájában.

Maga a nyaklánc is megváltozott.

Amit Julian finom aranyláncként mutatott be, most sötét foltok jelentek meg a csat körül. A medálon, egy apró oválison, amelyet műgyémántok vettek körül, egy hajszálrepedés keletkezett.

És abban a résben Morgan látott valamit.

Valami, ami biztosan nem ékszer volt.

Közelebb hajolt.

Egy apró fekete téglalap volt beszorítva a díszes keret alá.

Az első gondolata az volt, hogy valami gyártási hiba lehet.

Második gondolata az idős asszony figyelmeztetése volt.

Bármit is csinálsz, ne viseld.

Morgan keze remegni kezdett.

Léptek zaja hallatszott a folyosóról.

Julianus.

Gyorsan a müzlisdoboz mögé csúsztatta a poharat, és becsukta a szekrényt.

„Jó reggelt, drágám.”

Julian ugyanazzal a vidám arckifejezéssel lépett be a konyhába, mint előző este.

„Jól alszol?”

– Rendben – felelte Morgan, erőltetve magát, hogy normális hangon beszéljen.

Kávét töltött a kedvenc bögréjébe.

Aztán, szinte közömbösen, megkérdezte: „Szóval, felpróbáltad a nyakláncodat?”

Morgan érezte, hogy összeszorul a gyomra.

„Még nem.”

A keze félúton megállt a szája előtt.

“Miért ne?”

„Megmondtam. Kimerült voltam.”

Julian néhány másodpercig bámulta.

Aztán elmosolyodott.

„Nos, akkor viseld ma. Kifejezetten neked választottam.”

„Szerintem nem illik a munkaruhámhoz.”

„Morgan.”

Hangja hirtelen élessége arra késztette, hogy felnézzen.

„Sok pénzt költöttem arra a nyakláncra.”

Figyelmesen tanulmányozta.

“Mennyi?”

Pislogott egyet.

“Mi?”

„Mennyit költöttél?”

„Számít ez?”

„Nem igazán. Csak kíváncsi vagyok.”

Julian letette a kávéját.

„Ezernégyszáz dollár.”

Morgan majdnem felnevetett.

Tizennégyszáz dollár.

Három nappal korábban azt mondta neki, hogy nem engedhetik meg maguknak, hogy kicseréljék az elromlott mosógépüket.

Most azt állította, hogy tizennégyszáz dollárt költött ékszerekre.

– Ez nagylelkű – mondta halkan.

Közelebb lépett.

– Akkor mutasd meg, hogy értékeled.

Nyolc év házasság után Morgan most először vett észre valamit, amit túl sokáig figyelmen kívül hagyott.

Julian nem kérte meg tőle, hogy viselje a nyakláncot.

Ragaszkodott hozzá.

És amikor a nő nem egyezett bele azonnal, a férfi arckifejezése megváltozott.

„Titkolsz előlem valamit?”

Morgan szívverése felgyorsult.

“Nem.”

A konyhaszekrények felé pillantott.

Aztán megszólalt a telefonja.

A képernyőn egy név jelent meg, amelyet Morgan nem ismert.