Eleonóra lehunyta a szemét.

– Akkor igazam volt.

„Miről van szó?”

„Julian már dolgozott vele.”

Morgan megrázta a fejét.

„Nem. Az lehetetlen. Julian nem ismer senkit, akit Victornak hívnak.”

„Biztos vagy benne?”

Nem tudott válaszolni.

Eleanor kinyitott egy mappát az anyósülésen.

Nyomtatott fényképek, pénzügyi feljegyzések és cégbejegyzések másolatai voltak benne.

Az egyik fényképen Julian egy szabadtéri étteremben ült.

Vele szemben egy széles vállú, sötét hajú és gondosan nyírt szakállú férfi ült.

– Ő Victor – mondta Eleanor.

Morgan felismerte az éttermet.

Három háztömbnyire volt a lakásuktól.

A fénykép tizenegy nappal korábbi keltezésű.

„Hogy jutott ez eszedbe?”

„Miután kiderült, hogy Victor visszatért Illinois-ba, felbéreltem egy nyomozót. Éveket töltött azzal, hogy egyik üzleti vállalkozásból a másikba költözött, adósságokat hagyva maga után, és vitatott ingatlanügyleteket hagyva maga után.”

Eleanor hangja megfeszült.

„Amikor megtudtam, hogy egy férfival találkozik, akinek a feleségének értékes nyaralója van, elkezdtem figyelni.”

Morgan lenézett a dokumentumokra.

– Miért nem mondtad el nekem a buszon?

„Mert nem tudtam, hogy hiszel-e nekem. És abban sem lehettem biztos, hogy ki más hallgat.”

„De honnan tudtad, hogy Julian nyakláncot fog adni nekem?”

Eleanor egy fényképre mutatott, amelyen Victor egy kis sötétkék bársonydobozt szorongatott.

„Ez a kép egy nappal azelőtt készült, hogy találkoztunk.”

Morgan bámult.

„A nyomozója követte őt?”

„Igen. Azt is megtudtuk, hogy több egyforma medált rendelt egy magánkereskedőn keresztül. Gyanítottam, hogy Julian neked készül adni egyet.”

Eleanor előrehajolt.

„Figyelmeztettelek, mert nem akartam, hogy egy másik nő elveszítse mindazt, amit szeretett.”

Morgan szeme égett.

Nyolc éven át védte Juliant.

Amikor barátai megkérdőjelezték a végtelen üzleti kudarcait, ambiciózusnak nevezte.

Amikor a munkatársai észrevették, hogy soha nem megy szabadságra, azt mondta, hogy csak spórolnak.

Amikor a nagymamája megkérdezte, hogy Julian kedvesen bánik-e vele, Morgan mindig igennel válaszolt.

Most egy idegen autójában ült, és olyan fényképeket tartott a kezében, amelyek arra utaltak, hogy a férje egy másik nő anyagi csődjéhez köthető férfival találkozott.

– Miért pont a víz? – suttogta.

„Rebecca talált egy hasonló medált Victor holmijai között. Miután véletlenül a mosogatóban hagyta, a tokja meglazult. Megmutatta nekem, de nem értettük, mi az.”

Eleonóra szünetet tartott.

„Évekkel később tudtam meg, hogy Victor rejtett nyomkövetőkkel kísérletezett. Emlékszem, milyen könnyen szétesett a burkolat, ha nedves lett.”

Morgan az ékszerbolt felé nézett.

„Szóval azt hitted, a víz majd felfedi.”

„Reméltem is.”

Egy hosszú pillanatig egyik nő sem szólt semmit.

Aztán Morgan feltette a kérdést, amit eddig került.

„Mi történt Rebeccával?”

Eleanor arca ellágyult.

„Egy nehéz életszakasz után betegedett meg. Halálát egy dokumentált egészségügyi állapot okozta, és nincs bizonyítékom arra, hogy Victor okozta volna.”

Nyelt egyet.

„De visszaélt a bizalmával. És amikor a legnagyobb szüksége volt rá, magára hagyta a következményekkel.”

Morgan ismét a fényképre nézett.

Rebecca mosolya meleg és egyszerű volt.

Úgy nézett ki, mint aki biztonságban hiszi az életét.

Morgan felismerte ezt az arckifejezést.

Ő maga is viselte régen.

Eleanor gyengéden megfogta a kezét.

„Figyelj jól! Nem mondhatom meg, mit szándékozik Julian. De vigyázz magadra, amíg kideríted.”

Morgan bólintott.

„Mit tegyek?”

„Először is felhívjuk Evelyn Price-t.”

Morgan bámult.

„A nyomozó, akit Arthur ajánlott?”

Eleanor egy apró, szomorú mosolyt villantott.

„Arthur régi barátom. Tudta, hogy figyelmeztetni próbáltalak.”

Morgan hirtelen megértette.

A buszos találkozás nem volt teljesen véletlen.

Eleanor kereste a lehetőséget, hogy beszélhessen vele.

És a nyaklánc nem volt a rejtély vége.

Ez csak a kezdet volt.

5. RÉSZ: AZ ALÁÍRÁS, AMI NEM AZ ÖVÉ VOLT
Délre Morgan már Evelyn Price irodájában ült, ahonnan kilátás nyílt Chicago belvárosára.

Evelyn az ötvenes évei elején járt, éles szürke szemekkel és olyan nyugodt modorral, mint aki hozzászokott a kellemetlen igazságok hallatához.

Megvizsgálta a fényképeket, amiket Eleanor gyűjtött.

Aztán Morganhez fordult.

– Mielőtt továbbmennénk, kérdeznem kell valamit.

“Rendben.”

„Aláírt bármilyen dokumentumot a nagymamája vagyonával kapcsolatban?”

“Nem.”

„Vannak meghatalmazásaik?”

“Nem.”

„Átadtál mostanában Juliannak a jogosítványod, születési anyakönyvi kivonatod vagy tulajdoni lapod másolatát?”

Morgan habozott.

„A múlt hónapban elkérte tőlem a jogosítványomat.”

“Miért?”

„Azt mondta, szüksége van rá a biztosításunk frissítéséhez.”

Evelyn összenézett Eleanorral.

– És odaadtad neki?

“Igen.”

„Visszaadta?”

“Végül is.”

Evelyn feljegyezte.

„Rendben. Először ellenőrizzük a közterület-nyilvántartást.”

Morgan felé fordította a laptopját, és megnyitotta a Wisconsin megyei földhivatali portált.

Morgan figyelte, ahogy Evelyn a házikót keresi.

Az ingatlan Morgan hivatalos nevén jelent meg.

Egy pillanatra megkönnyebbülés öntötte el.

„Látod? Még mindig az enyém.”

Evelyn nem mosolygott.

„A tulajdonjog továbbra is a te nevedre van jegyezve. Ez jó. De van itt egy másik dokumentum is.”

Megnyitott egy nemrég rögzített, az ingatlanhoz kapcsolódó hirdetményt.

Morgan közelebb hajolt.

Egy tervezett ingatlanügyletre hivatkozott, és egy szkennelt aláírást is tartalmazott.

Az aláírása.

Kivéve, hogy Morgan soha nem írta alá.

„Mi ez?”

Evelyn kinagyította a képet.

A dokumentum egy vételi szerződésnek tűnt, amelyet egy folyamatban lévő tulajdonjog-felülvizsgálattal kapcsolatban nyújtottak be.

A javasolt eladási ár 287 000 dollár volt.

Morgannek elállt a lélegzete.

„Ez lehetetlen.”

Evelyn tanulmányozta az oldalt.

– Felismeri a vevőt?

A vevőt Lakefront Development Holdings LLC-ként tüntették fel.

Morgan megrázta a fejét.

“Nem.”

Evelyn átnézte a cégjegyzékszámot.