V. KESSLER.

Julian azonnal elfordult.

„Ezt el kell fogadnom.”

Eltűnt a vendégszobában, és becsukta az ajtót.

Morgan megvárta, míg meghallja a férfi hangját.

Aztán fogta a poharat, konyharuhába csomagolta, és becsúsztatta a munkahelyi táskájába.

Fogalma sem volt, mi lehet a fekete tárgy.

De egy dolgot tudott.

Nem akarta megkérdezni Juliant.

Már nem.

És ahogy sietve a buszmegálló felé tartott, nem vette észre a sötétszürke szedánt, amely mögötte elindult a járdaszegélyről.

Ugyanaz a szedán, ami három egymást követő reggelen keresztül a lakásukkal szemben parkolt.

3. RÉSZ: A NŐ, AKI TÚL SOKAT TUDOTT
Morgan nem ment egyenesen dolgozni.

Ehelyett megállt egy kis ékszerészműhelynél a Madison utcában.

Egy rézcsengő csilingelt, amikor belépett.

A pult mögött egy ősz hajú, nagyítót viselő férfi ült.

„Segíthetek?”

„Szükségem van valakire, aki megnéz egy nyakláncot.”

A férfi Arthur Bellként mutatkozott be, ékszerészként, aki harminchét éve üzemeltette az üzletet.

Morgan óvatosan kicsomagolta a poharat.

Arthur a víz érintése nélkül vizsgálgatta a nyakláncot.

Az arckifejezése szinte azonnal megváltozott.

„Honnan szerezted ezt?”

„A férjem adta nekem.”

Arthur levette a szemüvegét.

„Viselted?”

“Nem.”

“Jó.”

Az egyetlen szótól hideg futott végig rajta.

“Miért?”

Arthur az elülső ablakok felé nézett, mielőtt lehalkította a hangját.

„Mert ez nem az, aminek látszik.”

Védőkesztyűt húzott, és egy apró szerszámmal óvatosan kiemelte a nyakláncot.

Egy erős fényű vizsgálólámpa alatt nyilvánvalóvá vált a medál sérült burkolata.

Az aranyszínű bevonat leromlott, és egy rosszul lezárt rekesz láthatóvá vált.

Arthur az apró fekete téglalap felé mutatott.

„Úgy néz ki, mint egy elektronikus alkatrész.”

Morgan rámeredt.

“Elektronikus?”

„Lehetséges, hogy egy nyomkövető berendezés része. De nem tudom pontosan megmondani, hogy mit csinál, anélkül, hogy megvizsgálnám.”

Szünetet tartott.

„És ez a foglalat nem valódi aranyból van. Olcsó, galvanizált fémből. Bármit is fizetett a férjed, nem egy jó hírű ékszerésztől vette.”

Morgan nyelt egyet.

„Lehet, hogy a víz károsította?”

„Abszolút. A nedvesség fellazíthatja a ragasztókat és szabaddá teheti az olcsó ékszerek alkatrészeit. Úgy tűnik, itt is ez történt.”

Tanulmányozta az arckifejezését.

„Asszonyom, van valami oka arra, hogy aggódik e nyaklánc miatt?”

Morgan habozott.

Aztán mesélt neki a buszon ülő nőről.

Arthur félbeszakítás nélkül hallgatta.

Amikor végzett, a férfi benyúlt a pult alá, és elővett egy névjegykártyát.

– Van valaki, akivel szerintem beszélned kellene.

A kártya egy Evelyn Price nevű engedéllyel rendelkező magánnyomozóé volt.

– Korábban csalásügyi nyomozó volt – magyarázta Arthur. – Már utaltam neki gyanús ékszerügyeket. Ha megfigyelésről vagy pénzügyi megtévesztésről van szó, tudni fogja, mit kell tennie.

Morgan a kártyára meredt.

„Tényleg azt hiszed, hogy szükségem van egy magánnyomozóra?”

Arthur a nyakláncra nézett.

„Valaki elrejtett egy ajándékot, amit a férjed eltökélt szándéka volt, hogy felvegyél. Szerintem megérdemled, hogy megtudd, miért.”

Felajánlotta, hogy a nyakláncot biztonságban tartja az üvegtartóban, amíg Morgan el nem intézi a szakértői vizsgálatot.

Mielőtt elment, Arthur még egy kérdést feltett.

„Nyomást gyakorolt ​​rád a férjed mostanában a vagyonod vagy a pénzed miatt?”

Morgan mozdulatlanná dermedt.

„A nagymamám házikója.”

Arthur lassan bólintott.

„Akkor nem írnék alá semmit, amíg nem beszéltél egy ügyvéddel.”

Morgan megköszönte, és kiment.

A telefonja azonnal rezegni kezdett.

Egy üzenet Juliantól.

Hol vagy?

Beírta:

Úton a munkába.

A válasza másodperceken belül megérkezett.

Küldj egy képet.

Morgan a képernyőt bámulta.

Julian korábban soha nem kért bizonyítékot a tartózkodási helyére vonatkozóan.

Aztán megjelent egy másik üzenet.

És ne feledkezz meg a nyakláncról.

Átnézett az utca túloldalára.

A sötétszürke szedán egy gyógyszertár mellett parkolt.

Morgan egy pillanatig mozdulni sem tudott.

Aztán leengedték a vezetőoldali ablakot.

És egy zöld barettet viselő nő egyenesen ránézett.

Az idős idegen volt az a buszról.

4. RÉSZ: A FIGYELMEZTETÉS MÖGÖTT ÁLLÓ NÉV
Morgan olyan gyorsan kelt át az úton, hogy egy arra járó kerékpáros rákiáltott.

Az idős nő a parkoló szedánban maradt.

– Szállj be! – mondta.

Morgan megállt az utasülés ajtaja mellett.

„Ki maga?”

„Eleanor Whitcomb a nevem.”

– Honnan tudsz a nyakláncról?

Eleanor elnézett Morgan mellett, és az ékszerbolt felé nézett.

– Mert már láttam egyet korábban.

Morgannek kiszáradt a szája.

„Egy micsoda?”

„Egy olyan nyaklánc.”

Eleanor benyúlt a kézitáskájába, és elővett egy fényképet.

Egy negyvenes évei elején járó, mosolygós nőt ábrázolt, aki egy tó előtt állt.

A nyakában egy ovális medállal ellátott aranylánc lógott.

Morgan azonnal felismerte.

Majdnem ugyanolyan volt, mint Julian ajándéka.

– Ő a lányom – mondta Eleanor.

– Rebeka volt a neve.

Morgan a fényképről Eleanorra nézett.

“Volt?”

Eleanor szeme megtelt szomorúsággal.

„Rebecca négy évvel ezelőtt meghalt.”

„Sajnálom.”

Eleanor bólintott, és anélkül fogadta el a szavakat, hogy elnézett volna.

„A férje mindenkinek elmondta, hogy gondatlanul bánt a pénzzel. Azt mondta, hogy összezavarodott, és úgy írt alá dokumentumokat, hogy nem értette őket. Mire rájöttünk, mi történt, szinte minden vagyonát eladták.”

Morgan furcsa nyomást érzett a mellkasában.

– Mi köze ehhez a férjemnek?

Eleanor lassan vett egy mély levegőt.

„Rebecca férjét Victor Kesslernek hívták.”

Morgan emlékezett a névre Julian telefonján.

V. KESSLER.

Ujjai megszorultak a fénykép körül.

„Victor Kessler?”

“Igen.”

„A férjem ma reggel kapott egy hívást egy ilyen nevű személytől.”