A magányos rancher egy finom úri menyasszonyt várt a városból — de a postakocsiról egy fegyveres cowgirl lépett le a virágcsokorral a kezében.

1. RÉSZ
A nő, akinek Inés újdonsült anyjának kellett volna lennie, elmenekült, mielőtt találkozhatott volna vele, és egy felfegyverzett idegent hagyott maga után, hogy átadja a csokrot és a búcsúüzenetet.

Esteban Villalba mozdulatlanul állt a chihuahuai San Jacinto vasútállomás előtt. Mellette 10 éves lánya egy fatáblát tartott, amelyen ez állt: „Üdvözöljük, Adela kisasszony.” A lánya egész délelőtt papírvirágokat rendezett a levelek köré.

Egy kereskedő, egy idős asszony, és végül egy porral borított nő szállt ki a postakocsiból. Lovaglónadrágot és bőrkabátot viselt, vállán pedig egy Winchester puskát cipelt. Az egyik kezében egy levelet tartott, a másikban pedig a kék szalaggal átkötött csokrot, amelyet Inés választott.

– Esteban Villalba?

-Én vagyok az.

Az idegen átnyújtotta neki a virágokat.

– Akkor ez az övé.

Inés lassan leengedte a tábláját.

– Apa, ő nem Adela kisasszony.

A nő szürke szeme megenyhült.

– Nem, kicsim. Adela nem fog jönni. Jacinta Duarte vagyok. Három napja találkoztam vele egy útszéli fogadóban Torreón közelében.

Esteban felbontotta a levelet. Adela elmagyarázta, hogy egy másik utas mesélt neki a hegyekben töltött telekről, az elszigetelt utakról és a farmon folyó brutális munkáról. Egy békés házat képzelt el, nem pedig hónapokig tartó elszigeteltséget a szarvasmarhák és viharok között. A félelemtől vonattal ment vissza Pueblába.

– Még csak találkozni sem akart velünk – mormolta Inés.

Estebannak elakadt a szava.

– Talán azt gondolta, hogy nagyobb kárt okoz nekik, ha megérkezik, majd megszökik – mondta Jacinta.

– Ezt mondta?

-Nem egészen.

–Akkor találgat. Apa azt mondja, hogy a találgatás akár a vádlik elvesztéséhez is vezethet.

Jácinta majdnem elmosolyodott.

– Apád fárasztó embernek tűnik.

Egy alkalmazott bejelentette, hogy az északi utat árvíz miatt lezárták. A postakocsi csak másnap reggel indul. Jacinta összeszedte a szőnyegét és egy régi bőröndöt.

– Már közöltem a rossz hírt. Békén hagylak, hadd gyűlölj.

– Nem gyűlöljük – felelte Inés. – De neki sincs hol aludnia.

-Ágnes…

– Azt mondod, hogy attól, hogy valamit elhallgatsz, még nem lesz az hazugság.

Esteban mély levegőt vett.

– Az El Carrizal tanyán van egy szabad szoba. Ott töltheted az éjszakát.

– Az istálló elég nekem.

– Nem én hívtam meg, hogy a lovakkal aludjon.

Jácinta némi szórakozással figyelte.

– Ez veszélyesen hasonlított a vendégszeretet demonstrálására.

Ahogy indulni készültek, előhúzott egy összehajtott jegyet. Egészen San Jacintóig ki volt fizetve, és a saját neve állt rajta.

– Adela vette – magyarázta. – Azt mondta, ha mindent megteszek, hogy bocsánatot kérjek tőle, akkor állnom kell a költségeket.

– Szóval ő sem erre jött.

-Nem.

– De ő tartotta a szavát.

Jacinta a ruhájához nyomódó Inés táblára nézett.

– Az ígéret akkor is ígéret, ha fáj betartani.

Mielőtt elhagyták volna a falut, utolérte őket az eső. Tomás, El Carrizal elöljárója vezette a szekeret. Érkezésük után Jacinta szemügyre vette a legelőket, és rámutatott a pataktól messze felhalmozott szarvasmarhákra.

– Az északi kerítés mellett emelkedik a vízszint.

Tamás meglepetten fordult meg.

—Honnan tudod?

– A szarvasmarhák nem mozdulnak, hogy megcsodálják a tájat.

Vacsora közben Inés tudni akarta, hogy Jacinta zongorázik-e vagy főz.

– Nem. Rosszul főzök, rosszabbul énekelek, és nem tudok hímezni.

– Mit tehet ő?

– Menj el, mielőtt túl sokat kérdezősködnek.

A csend annyira kínos volt, hogy Inés felé tolta a kenyérkosarat.

– Reggeliig maradhatsz.

Órákkal később egy fémes csattanás ébresztette fel Estebant. Lámpával a kezében a déli karám felé rohant. A kapu lánca elszakadt, és három ökör hiányzott.

Jácinta megjelent mögötte.

– Valaki bejutott – mondta, és egy esőtől védett lábnyomra mutatott. – Egy éhes tolvaj mindent elvitt, amit csak tudott. Ez azért történt, hogy az idejét vesztegetni kényszerítsék.

Hajnalban Esteban az istállóban találta, amint éppen Relámpagot, egy pej lovat nyugtatgatta, amely két munkásembert ütött el. Jacinta éppen az egyik lábát emelgette, az állat ellenállás nélkül.

– Az egyik patkója laza.

– Kevesebb mint 1 napja van itt.

– A ló láthatóan nem aggódik emiatt.

Tomás bekötözött karral jött be. Egy másik cowboy is beteg volt, és segítségre volt szükségük.

„Szükségem van valakire, aki tud lovagolni” – ismerte el Esteban.

– És pénzre van szükségem.

Ez átmeneti lesz.

– Minden az.

A következő napokban Jacinta új dróttal megjavított kerítéseket és nyomokat talált, amelyek arra utaltak, hogy a szarvasmarhákat kelet felé hajtották. Két ökröt találtak; a harmadik egyedül tért vissza, egy piros csíkkal a kötőfékjén.

Jacinta elsápadt, amikor meglátta.

„Felismered?” – kérdezte Esteban.

-Nem.

De aznap este bevallotta az igazságot. Apja elvesztette egy durangói ranchát, miután egy feltörekvő adósságokat gyártott. A kilakoltatás előtt bürokrácia szalagok jelentek meg a telekhatárokon, jelezve, hogy mások mit szándékoztak elkobozni.

Másnap Inés egy idegentől kapott egy régi térképet El Carrizalról. A forrás helyét tintával bekarikázták, alatta pedig egy fenyegetés állt: „Add el, mielőtt a víz már nem a tiéd.”

Jacinta megérintett egy ferde jelet a szakértő pecsétje mellett. Arca teljesen elsápadt.

– Ugyanez a szimbólum volt azokon a dokumentumokon is, amelyek elvették apám ranchját.

Esteban lapozott. A hátoldalon egy másik mondat állt: „A felesége már átadta ezt a földet, mielőtt meghalt.”