1. RÉSZ
Míg szüleik sírján még friss volt a föld, a négy Ríos nővért platformra állították, hogy eladják szolgálati éveikben eltöltött idejüket a legmagasabb ajánlatot tevőnek.

A 20 éves Amalia átölelte a 8 éves Luzt, miközben a könnyeibe por tapadt. A 17 éves Inés lesütötte a szemét, nehogy bárki is lássa a rettegését. A 14 éves Jacinta olyan nyílt gyűlölettel meredt a férfiakra, hogy többen is gúnyolódtak rajta.

Két héttel ezelőttig egy vályogházban éltek Chihuahuában, Santa Rosalía del Cobre külvárosában. Nem sok mindenük volt, de kukoricát termesztettek és csirkéket tenyésztettek. Aztán jött a kolera. Az apjuk három napon belül meghalt; az anyjuk, még mielőtt véget ért volna a hét.

Eusebio Barragán, a cég üzletének tulajdonosa, egy 500 pesós váltót hozott a kezébe a temetésen. Azt állította, hogy Julián Ríos kezesként írt alá egy régi adósságért. A ház és a telek nem fedezte az összeget, ezért a polgármester engedélyezte a lányok állítólagos szolgáltatási szerződéseinek átruházását.

Rogelio bácsi befogadhatta volna őket. Ehelyett tanúként írta alá a szerződést, cserébe a föld megtartásáért.

– Nem tudok négy szájat etetni – jelentette ki anélkül, hogy rájuk nézett volna. – Meg kell fizetnetek, amit apátok hagyott hátra.

A plázában Tomás Villaseñor elnök felemelte a kalapácsot.

– Kezdjük a legidősebbel. Tud főzni, varrni és földművelni. Ki ajánl 10 pesót?

„Adok 15-öt!” – kiáltotta Ciriaco Molina, egy özvegyember, aki arról volt ismert, hogy megverte a mezőgazdasági munkásait.

Eusebio Inésre mutatott.

– 25-öt ajánlok érte. Tud pincérkedni a bárpultomnál.

Jácinta a földre köpött.

– Érintsd meg, és kitépem a szemed.

Nevetés visszhangzott a téren. Egy nő öt pesót ajánlott Luznak, hogy mosson padlót. Amalia a zsákmányába nyúlt, és megszorította az elrejtett kis kést.

„Együtt maradunk” – mondta. „Senki sem visz magával minket külön.”

– Nem te döntesz – felelte Villaseñor, és felemelte a kalapácsát. – A legidősebb 15 éves lesz…

Nehéz bakancsok csapódtak a peron lépcsőfokainak.

A férfi, aki felkapaszkodott, úgy nézett ki, mintha magából a hegyből rángatták volna ki. Majdnem 198 cm magas volt, hatalmas vállakkal, sötét szakállal és egy sebhellyel a bal arcán. Nem revolvert hordott, hanem egy vadászkés lógott a combjáról.

Mateo Serrano elszigetelten élt a Sierra Maadres hegységben. Csak évente néhányszor jött le a faluba, és senki sem merte provokálni.

„Mit csinálsz?” – kérdezte.

– Jogi behajtás – felelte Eusebio –, ehhez semmi közöd.

Mateo rászegezte szürke szemét.

– Nem kérdeztelek meg.

Aztán a nővérekre nézett. Arckifejezésében nem volt vágy vagy gúny. Csak néma düh.

– Mennyibe kerül mind a négy?

– Külön kaphatók – pontosított Villaseñor.

Mateo leejtett egy zacskót az asztalra. Az arany csörrenése mindenkit elhallgattatott.

– Több mint 500 peso van ott. Mind a négy együtt elfér.

Eusébio közeledett.

– Miért akarna egy hegyi férfi négy lányt?

– Mérd meg az aranyat, vagy derítsd ki, mennyi idő alatt gyógyul meg egy törött állkapocs.

Villaseñor kinyitotta a zacskót, és meglátta a rögöket.

—Mateo Serranónak ítélték oda.

Az út során a nővérek egymáshoz simulva maradtak a szekér hátuljában. Jacinta egy darab tűzifát tartott fegyverként. Amikor elkezdett esni az eső, Mateo megállította az öszvéreket, egy viaszos ponyvát és a saját gyapjútakaróját dobta nekik. Továbbhajtott a szakadó esőben.

A kunyhót vastag rönkökből építették, és lejtős tető védte. Bent kandalló, élelem, szerszámok és egy bőrrel borított ágy volt.

Amália felemelte az állát.

– Mondd el egyszer s mindenkorra, mit vársz tőlünk. Tudunk főzni, javítani és takarítani. De egyikünk sem fogja bemelegíteni az ágyadat.

Máté az ágyra mutatott.

„Ott fogsz aludni. Én a tűz mellett fogok aludni. Az ajtó zárva van, és farkasok vannak odakint. Ha ételre van szükséged, vidd el.”

Másnap reggel már elkészítette a szalonnát és felaprította a tűzifát. Aztán eltűnt a fenyőfák között, hogy ellenőrizze a csapdáit.

Két hétig kerülte, hogy hozzájuk érjen, utasításokat adjon nekik, vagy hogy emlékeztesse őket, mennyit fizetett. Ez a közöny inkább nyugtalanította Amáliát, mint fenyegetésként hatott rá.

Végül szembeszállt vele, miközben az fát hasogatott.

– A férfiak nem adnak ingyen 500 pesót. Mit akar valójában?

Mateo elejtette a fejszét. A faház felé nézett, ahol Luz szárított tobozokkal játszott.

–Hat évvel ezelőtt Eusebio ugyanazt tette a feleségemmel és a lányommal, mint amit veled próbált megtenni.

Amália elsápadt.

– Akkor miért adósodik apánk?

Mateo összeszorította az állkapcsát.

– Mert az adósság, ami idáig juttatta őket, az én nevemmel kezdődött.

Megbíztál volna Mateóban? Mondd el nekünk, oszd meg ezt a történetet, és keresd a 2. részt, mert a titka csak most kezdődött el.

2. RÉSZ
Amalia úgy lépett hátra, mintha Mateo épp most vallott volna be egy bűncselekményt.

– Apám azért veszítette el a házunkat, mert segített neked?

Mateo felvette a fejszét, de nem emelte fel újra.

– A lányom, Rosa tüdőgyulladást kapott. Nem volt pénzem gyógyszerre, és Julián beleegyezett, hogy 120 peso kölcsönt biztosít. Régen együtt vágtunk fát. A barátom volt.

Mateo elmagyarázta, hogy Eusebio megemelte a kamatlábakat, miközben egy bányásztelepen dolgozott. Amikor megtagadta a földje átadását, Villaseñor bebörtönöztette egy megrendezett verekedés miatt. Szabadulása után üresen találta a kunyhót. Felesége, Teresa éhen halt, Rosa pedig a kiközösítéstől.