„Az apja talált rám, miközben eltemettem őket” – folytatta. „Adott nekem ételt, és segített megmászni ezt a hegyet. Később aranyat találtam egy patakban, és teljes egészében kifizettem a kölcsönt. Eusebio adott nekem egy nyugtát. Azt hittem, vége mindennek.”

– De nem ért véget – mormolta Inés az ajtóból.

– Nem. Amikor megláttam a nevüket kihirdetve a téren, megértettem, hogy Barragán megtartotta a váltót.

Amália hinni akart neki, bár egy kérdés továbbra is égett a szívében.

– Miért nem mutatta fel a nyugtát?

– Mert Villaseñor ellenőrzi a seriffet, és a nagybátyja megerősítette az adósságot. Ha vitatkoznék, külön élnének, amíg meg nem érkezik egy bíró Chihuahuából. Én fizettem, hogy még aznap kijussanak onnan.

A magyarázat nem űzte el a félelmet, de megtörte a ház csendjét. Inés olyan precizitással kezdte el rendezgetni a kamrát, ami lenyűgözte Mateót. Jacinta követelte, hogy tanítsa meg lőni, ő pedig megmutatta neki, hogyan kell egy régi puskát tartani anélkül, hogy becsukná a szemét. Luz úgy döntött, hogy az óriás vállai a kedvenc helyei.

Amália főzött és ruhákat foltozott, de megtanult fát vágni és csapdákat állítani is. Mateo sosem nevetett a hibáin. Megmutatta neki a helyes mozdulatot, majd hátralépett, hogy a lány maga próbálja ki.

Kegyetlen erőszakkal érkezett a tél. Hó borította az ösvényeket, az öszvérek az istállóban rejtőztek, és a világ a tűzre, az élelemre és a kunyhóban hallatszó hangokra zsugorodott össze.

Egy hóviharban Mateo kiment, hogy megnézzen néhány nyúlcsapdát. Megígérte, hogy dél előtt visszatér. Este 7 órakor kopogás rázta meg az ajtót.

Mateo hóval és vérrel borítva a földre esett.

– Egy puma – sikerült kinyögnie. – Leugrott egy fenyőfáról.

A karmok három mély barázdát téptek a combján. Amalia megparancsolta Inésnek, hogy forraljon vizet, elkérte Jacintától az elsősegélydobozt, és ágyba küldte Luzt.

Addig nyomta a sebet, amíg a vérzés el nem állt. Aztán jódot öntött rá, és belefűzött egy görbe tűt.

– Fájni fog.

—Csináld meg.

Mateo ökölbe szorította a kezét, ahogy a tű átszúrta a bőrt. Amalia úgy varrta a húst, mintha vastag anyagot szokott volna foltozni, pedig a keze vérben úszott.

– Ne merészelj meghalni! – mondta, amikor befejezte. – Nem azért mentetted meg ezt a családot, hogy most elhagyd őket.

Máté kinyitotta a szemét.

– Kemény héja van, Amalia Ríos.

– Ki kellett fejlesztenem.

A nővérek ágyba vitték. Amalia napokig mellette maradt, cserélgette a kötéseit és figyelte a lázát. Amikor Mateo újra járni tudott, már nem aludt egyedül a tűz mellett. Fogott egy priccset, amit Inés és Jacinta az ajtó mellé helyeztek.

Az olvadással együtt veszély is jött.

Eusebio Ciriaco kíséretében ment fel, aki ekkor már a helyettes tiszttartó jelvényét viselte. Azt állították, hogy Mateo egy bányászati ​​vállalathoz tartozó eret talált, és hogy a nővérek továbbra is a város fennhatósága alá tartoznak.

Jacinta a puskával az esővízgyűjtő hordó mögé bújt. Amália elállta a bejáratot.

– Ez a ház nem az övék.

– Az sem a tiéd – felelte Eusebio. – Serrano munkát vett, nem családot.

Ciriaco a revolverére tette a kezét.

– Átkutatjuk a faházat.

Jacinta kijött és a térdére mutatott.

– Tegyél még egy lépést.

Ciriaco előrántotta a fegyverét. Egy kés repült át az udvaron, és beszorult az oszlopba, csupán centiméterekre az ujjaitól.

Mateo egy szarvast cipelve a vállán megjelent a fák között.

– Menj vissza a faluba! – parancsolta. – Ha visszamész, nem találod meg a lefelé vezető utat.

Eusebio hátralépett, de elővett egy papírlapot a kabátjából.

– Mielőtt megfenyegetnél, el kellene mondanod nekik az igazat.

Átadta neki a váltó másolatát. Amalia felismerte apja nevét, mellette pedig Mateo Serrano aláírását. A dokumentum kikötötte, hogy Julián Ríos a vagyonával és lányai munkájával felel, ha Mateo nem fizet.

– Kérdezd meg tőle, ki adta a családját zálogként – mondta Eusebio.

Amália Mateóra nézett, abban a reményben, hogy letagadja az aláírást.

De lesütötte a szemét, és hallgatott.

3. RÉSZ
Miután a férfiak elmentek, Amália otthagyta a dokumentumot az asztalon.

– Mondd, hogy hamis.

Mateo az ajtóban állt. Ruhái még mindig erdő- és szarvasvér szagát árasztották.

– Az aláírás az enyém.

Jácinta felemelte a puskát.

– Akkor elítéltél minket!

„Engedd le a fegyvert!” – parancsolta Amália.

Jacinta engedelmeskedett, de már patakokban folytak a könnyei az arcán. Inés megfogta Luz kezét, és bevezette az új szobába, amelyet Mateo épített nekik.

„Aláírtam egy kölcsönkérelmet” – magyarázta. „A papír szinte üres volt, amikor bemutatták. Csak a 120 peso, az én nevem és Julián neve szerepelt rajta kezesként. Sehol sem szerepelt, hogy a lányai lennének a fedezet.”

– De tudta, hogy létezik a kölcsön, és nem mondott el nekünk semmit, amíg rá nem kényszerítettük.

„Szégyelltem magam. Az apja elvesztette a lelki békéjét, amikor megpróbálta megmenteni Rosát, én pedig nem tudtam megmenteni őt. Amikor megláttam titeket azon a peronon, úgy éreztem, mintha ugyanaz a történet kezdődne elölről.”

Amália a tenyerével az asztalra csapott.

– Nem volt joga eldönteni, hogy melyik igazságot viseljük el.

Mateo védekezés nélkül fogadta a szemrehányást.