2. RÉSZ
Délben a Pembroke-birtok pontosan úgy nézett ki, mint előző nap, de már nem érződött ünneplésre kész háznak.

A fehér rózsák még mindig tele voltak az ezüst vázákkal a verandán, szirmaik szélei már kezdtek göndörödni. A kristálycsillár csillogott a fényes padló felett, és az üvegkupolák alatt érintetlen süteményekkel teli tálcák álltak, mint valami bizonyíték, amit valaki elfelejtett elrejteni.

Kint apám fekete szedánja megállt Wesley autója mögött.

Az előszobában álltam, June a mellkasomnak dőlve aludt, és hallgattam a faragott dupla ajtón túl gyülekeznek a léptek.

Wesley felajánlotta, hogy elvisz minket, de én a saját autómat választottam.

Nem a látszat kedvéért dacoltam vele. Ez egy határ volt, amit látnom kellett.

Útközben kétszer hívott, majd egyszer üzenetet írt.

Kérlek, magyarázzam el, mielőtt mindenki elkezdi.

Nem válaszoltam. Addigra a magyarázatok már kisebbek voltak, mint a csend.

Amikor kiszálltam az autóból, körülöttem szorongatott a júliusi hőség, sűrűn virágoztak rajta a gardéniák.

Apám kinyitotta az ajtót, és lassan felállt. Magas volt, ősz hajú, és egyenruha helyett egyszerű sötétkék öltönyt viselt, ami valahogy még félelmetesebbnek láttatta.

Thomas Ellis ezredesnek soha nem volt szüksége hangerőre ahhoz, hogy uralja a szobát.

Megkerülte a szedánt, alaposan szemügyre vette az arcomat, majd June-ra nézett. Arckifejezése olyan mértékben ellágyult, ami még mindig meglepett, akárhányszor is láttam.

„Aludt?” – kérdezte.

– Húsz percig – mondtam. – Aztán eszébe jutott, hogy a világ kényelmetlen.

Felhúzta a szája sarkát. Két ujjával gyengéden megérintette June betakart lábát.

„Okos lány.”

Mögötte ketten szálltak ki az autóból: egy nő bőr mappával és egy csendes férfi, aki egy tabletet cipelt.

Azonnal felismertem a nőt.

Dana Mercer évekkel ezelőtt apámmal dolgozott, mielőtt családi ügyvéd lett, akinek nyugodt modora képes volt arra késztetni a befolyásos embereket, hogy változtassanak a testtartásukon.

A férfi Rafael Ortiz kapitány volt, apám korábbi segédtisztje, aki most biztonsági tanácsadóként dolgozik.

Wesley azt mondta, hogy apám embereket hoz magával. Azt viszont nem, hogy olyan tanúkat hoz, akik megértik a dokumentációt, a kockázatot és a következményeket.

– Ez nem lesből támadás – mondta apám, leolvasva az arcomról. – Ez egy strukturált párbeszéd.

– Margaret nem fogja értékelni a szerkezetet – mondtam.

„Akkor a mai nap talán szélesítheti a képzettségét.”

Bementünk.

A komornyik, Mr. Hale, már nyitott ajtót, mielőtt kopogtunk volna. Idős, méltóságteljes férfi volt, és láthatóan kényelmetlenül érezte magát.

Tekintete June rózsaszín sapkájára villant, majd apámra.

„Mrs. Pembroke arra kért mindenkit, hogy gyűljön össze a verandán.”

– Köszönöm – mondta apám.

Mr. Hale lehalkította a hangját.

„Mrs. Pembroke azt is kérte, hogy gyűjtsék össze a telefonokat.”

Egy halk nevetés szökött ki belőlem, mielőtt visszafojthattam volna.

Apám nem nevetett.

– Nem – mondta egyszerűen.

Mr. Hale megkönnyebbültnek tűnt, hogy nem vitatkozhatott.

„Nagyon jó, uram.”

Félreállt, és az ismerős márványfolyosó hosszabbnak tűnt, mint korábban.

Halk és nyugtalan hangok szűrődtek ki a verandáról.

Töredékeket fogtam.

Túlreagálás. Szégyenletes. Katonák. Szegény Wesley.

Apám is hallotta őket. Nem reagált.

Dana kissé mögöttem sétált, míg Ortiz kapitány nem gyanakodva, de figyelmesen méregette a szoba szögleteit, mintha minden ház igazat mondana, ha az ember tudná, hol keresse.

Wesley az ajtóban állt, amikor beléptünk.

Először az enyémbe nézett, aztán June-éba, majd a körülöttem lévő emberekre.

Úgy nézett ki, mintha az éjszakát öregedéssel töltötte volna.

– Nóra – mondta halkan.

Bólintottam egyszer.

A társaságból szinte mindenki visszatért, bár pezsgő és nevetés nélkül kevésbé tűntek lenyűgözőnek.

Unokatestvérek mereven ültek krémszínű kanapékon. Margaret lányai suttogtak az ablakok közelében. Wesley apja, Charles Pembroke, a kandalló mellett állt, egyik kezével a zsebében, a másikkal a kandallópárkányt szorongatva.

Margaret halványkék ruhában, gyöngyökkel a nyakában, felszegett állal foglalta el a szoba közepét, mintha a találkozó egy olyan előadás lenne, amit meg akar nyerni.

Az asztalon előtte ott állt a bársonydoboz.

Most már zárva volt, de még mindig hallottam azt a kis aranycsengőt.

Károly szólalt meg először.

„Nora, Ellis ezredes, köszönöm, hogy eljöttek.”

Hangjában gyakorlott udvariasság csengett, amely a tárgyalótermekbe és jótékonysági gálákra illett.

„Ez egyértelműen komolyabbra fordult, mint azt bárki is gondolta volna.”

– Komolyra fordult a helyzet, amikor a feleséged egy gallérral nyúlt az unokám felé – felelte apám.

A szoba összeszűkült.

Margit halványan elmosolyodott.

„Ezredes úr, biztosan megérti, hogy a családi humor keményen hangozhat a kívülállók számára.”

„Tudom, hogy a szándék gyakran ismétlés formájában nyilvánul meg.”

Felém fordult.

„Nora évek óta hasonló megjegyzéseket kapott. A tegnapi eset egy öthetes csecsemőről szólt. Ez nem humor. Ez eszkaláció.”

Wesley összerezzent a „kitartott” szó hallatán.

Azon tűnődtem, vajon számba vette-e valaha az eseményeket, vagy a szerelem lustává tette-e azokon a helyeken, ahol a bátorságnak kellett volna laknia.

Margit körülnézett, mintha támogatásra számítana.

Néhány unokatestvér kerülte a tekintetét.

„Ez abszurd” – mondta. „Egy bulin elkövetett vicc nem jogi kérdés.”

Dana kinyitotta a portfólióját.

„Lehet, hogy nem kell annak lennie, Mrs. Pembroke. Ez teljes mértékben attól függ, hogy mit választ most a családja.”

Margit rámeredt.

„És te az vagy?”

„Dana Mercer. Ma Nora érdekeit képviselem.”

A szoba ismét megmozdult.

Margit most először tűnt bizonytalannak.