June-ra nézett.
„Nem akarom, hogy ezt ő örökölje.”
– Nem fog – mondtam.
Akkor rám nézett.
„Miattad.”
Álltam a tekintetét.
„Miattunk, ha komolyan gondolod.”
Valami megszilárdult benne.
„Komolyan mondom.”
Mögöttünk Charles felvette a zöld szalaggal átkötött levélköteget.
– Meg kell találnunk Lilát – mondta.
Dana bólintott.
„Kezdhetjük a levelekben található információkkal. Helyszínek, dátumok, nevek. Gondosan. Tiszteletteljesen.”
Margaret, aki sokáig hallgatott, végre teljesen belépett a szobába.
Tekintete végigvándorolt Eleanor ágyán, az íróasztalon, a fényképen, a leveleken. Nehéz volt leolvasni az arckifejezését. Gyász, bűntudat, félelem és valami felismeréshez hasonló érzés áradt belőle.
– Ismertem Eleanort – mondta halkan.
Károly megfordult.
„Sosem mondtad.”
Margaret halkan, humortalanul felnevetett.
„Ebben a családban a dolgok kimondásának elhallgatása hűségnek számított.”
Senki sem szakított félbe.
Margaret megérintette az asztal melletti szék támláját, de nem ült le.
– Kedves volt hozzám – mondta. – Amikor először idejöttem, mielőtt hivatalossá vált az eljegyzésünk. Rettegtem az apádtól. Mindenki rettegett. Eleanor látta ezt. Azt mondta, soha ne hagyjam, hogy a ház megtanítson eltűnni.
A hangja kissé elcsuklott.
„És aztán eltűnt.”
A mondat kinyitott valamit a szobában.
Margit rám nézett.
„Pontosan olyan nővé váltam, amilyentől óvott.”
Nem tudtam, mit mondjak.
Egy túl későn kimondott bocsánatkérés is csak egy mag. Megváltozott viselkedéssel kell öntözni. Az azonban számított, hogy Margaret tanúk előtt mondta ki, anélkül, hogy mentséggé változtatta volna.
June-ra nézett.
– Sajnálom a tegnapit – mondta.
Nem a szobába.
Nem Wesley-nek.
Hozzám.
„Mindkettőtöknek.”
June ünnepélyesen pislogott rá, mintha a felnőttek őszinteségét mérlegelné.
Bólintottam egyszer.
“Köszönöm.”
Ez nem megbocsátás volt. Még nem.
De egy nyitva hagyott ajtó volt.
Ortiz kapitány, aki a vázlatfüzetet vizsgálgatta, hirtelen megdermedt.
– Dana – mondta.
Odament hozzá.
Kinyitotta a vázlatfüzetet az asztalra. Az oldalon egy ceruzarajz volt az ablakon kívül álló magnóliafáról. Két oldal között egy összehajtott papírdarab volt elrejtve, sokkal újabb, mint a levelek.
Dana kibontotta.
„Ez az újság nem a nyolcvanas évekből származik” – mondta.
Apám közelebb lépett.
“Mi az?”
Dana először magában olvasott. Az arca megváltozott, csak egy kicsit.
Aztán rám nézett.
„Nora, ez neked szól.”
A pulzusom erősen vert a torkomban.
“Hozzám?”
Átadta.
A kézírás gondos, dőlt, szokatlan volt.
Nora Ellis Pembroke,
Ha ez eljut hozzád, akkor a ház elkezdte kimondani az igazat. Ne higgy az első bocsánatkérésnek. Ne félj az első vallomástól. Eleanor lánya él, és tud June-ról.
A kezem megszorult a lap körül.
Wesley mellém lépett.
„Mit ír?”
Hangosan felolvastam az utolsó sort, mert a csend hirtelen veszélyesebbnek tűnt, mint az igazság.
„Sosem ő volt az egyetlen gyerek, akit megpróbáltak kitörölni.”
A szoba teljesen elcsendesedett.
Aztán lentről megszólalt a csengő.
Egyszer.
Kétszer.
Háromszor.
Mr. Hale a folyosó felé nézett, arca kifehéredett.
– Senki mást nem hívtak meg – suttogta Charles.
A csengő újra megszólalt.
June sírni kezdett.
