Aztán elkezdett esni az eső, eleinte halkan, kopogva a verandás ablakokon.
Margaret szeme megtelt könnyel, amit nem akart kicsordulni.
„Soha nem írt” – mondta.
Károly ránézett.
„Írt nekem.”
Margit elsápadt.
“Mi?”
„Majdnem egy évig írt.”
A szoba hidegebb lett.
Wesley hátrált egy lépést, mintha nem tudná eldönteni, hogy közelebb vagy távolabb húzódjon-e az apjától.
„Mindenkinek elmondtad, hogy soha nem keresett meg” – mondta.
„Mindenkinek elmondtam, amit apám parancsolt.”
Apám hangja óvatos volt.
„Mi történt az év után?”
Károly nem válaszolt azonnal.
A kert felé nézett. Eső pettyezte az üveget, elmosva a sövénysorokat és a fehér rózsákat odakint.
„A levelei megváltoztak” – mondta. „Eleinte boldog volt. Szegény, de boldog. Ő és Daniel egy Savannah melletti bíróságon házasodtak össze. Utcai portrékat festett. Daniel egy kikötőben dolgozott. Azt írta, hogy nagyon kevés pénzük volt, de nagyobb békéjük, mint amit ebben a házban valaha is megtapasztalt.”
A hangja elcsuklott a béke szónál.
Lenéztem June-ra, ahogy apró ujjai szétnyílnak és összezáródnak a kendő anyagán, és elképzeltem egy fiatal nőt, aki leveleket ír a testvérének, aki segített neki megszökni. Egy fiatal nőt, aki hiszi, hogy a vér még mindig menedéket jelenthet.
– Akkor? – kérdezte Wesley.
Károly remegő ujjakkal nyúlt a kabátja zsebébe.
Belülről egy kopott karikán lógó apró rézkulcsot húzott elő.
Margit rámeredt.
„Megtartottad?”
– Nem dobhattam ki – mondta Charles.
– Mi ez? – kérdezte Wesley.
Károly a tenyerében tartotta.
„Eleanor régi íróasztalának kulcsa.”
Margit felállt.
“Nem.”
A szó éles volt, ijesztő.
Károly felnézett rá.
„Itt az idő.”
– Nem – mondta újra. – Az apád azt akarta, hogy megszabaduljon azoktól a dolgoktól.
„Az apám már tizenhét éve halott.”
– És mégis – mondta Margaret remegő hangon – hagytad, hogy ebben a házban éljen.
Ez a mondat mélyebben hatott, mint amilyennek látszólag szánta. Charles összerezzent.
Amióta ismerem, Margaret Pembroke most először tűnt kegyetlennek, nem parancsolónak, hanem csapdába esettnek azzal az örökséggel, amelynek érvényesítésére egész életét fordította. Ez nem mentség. De megmagyarázott egy alakot, amelyet erőnek tévesztettem.
Apám felém fordult.
– Nora, akarsz maradni?
A kérdés, egyszerű és tiszteletteljes, majdnem teljesen kikészített. Egész délelőtt megbeszélésekről, iratokról, jegyzetekről és titkokról beszélgettek körülöttem. Apám adott nekem valamit, ami senki másnak nem volt.
Választás.
Wesley-re néztem. Engem figyelt, nem könyörgött, nem feltételezett. Csak várt.
Aztán Charlesra néztem.
„Van ennek bármi köze a lányomhoz?” – kérdeztem.
Charles tekintete June-ra siklott.
“Nem tudom.”
Ez volt az egyetlen válasz, ami ott tarthatott.
– Rendben – mondtam. – Akkor kinyitjuk az asztalt.
Az íróasztal nem Margaret öltözőjében volt.
A keleti szárnyban volt, a birtok egy olyan részén, ahová ritkán léptem be. A folyosón halvány citromkrém és régi fa illata terjengett. Aranyozott keretekből portrék figyeltek minket, pembroke-ok generációi pózoltak sötét öltönyökben és szaténruhákban, festett szemükkel úgy követtek minket, mintha sértődött volna a betolakodás.
Mr. Hale vezette az utat.
Léptei lassúak, de biztosak voltak.
– Harmincegy éven át minden csütörtökön port törlögtettem a szobában – mondta halkan. – Mrs. Pembroke soha nem kért meg, hogy hagyjam abba. Csak azt kérte, hogy soha ne nyissak ki semmit.
Margaret, aki Charles mögött sétált, suttogva mondta: „Hale.”
De nem maradt benne parancs.
A szoba kisebb volt, mint amire számítottam. Nem egy grandiózus hálószoba, nem egy elegáns nappali, hanem egy sarokhelyiség magas ablakokkal, melyek egy magnóliafára néztek. Egy fehér vaságy alatt kifakult kék szőnyeg hevert. Egy könyvespolcon régi regények, művészeti könyvek és egy sor kerámia madár sorakozott. A falon egy bekeretezett akvarell lógott, amely a birtok kertjeit ábrázolta laza, élénk ecsetvonásokkal.
Ez volt az első tökéletlenül szép dolog, amit valaha láttam abban a házban.
Wesley lassan belépett.
„Ez itt volt egész végig?”
Károly bólintott.
„Anyám bezárta, miután Eleanor elment. Miután meghalt, Margaret úgy hagyta, ahogy volt.”
Margit a küszöbön állt.
„Tiszteletteljes dolognak tartottam a megőrzését.”
Károly ránézett.
„A megőrzés nem ugyanaz, mint az emlékezés.”
Nem szólt semmit.
Az íróasztal az ablak alatt állt, krémszínűre festve, a szélei lepattogzottak. Charles beillesztette a rézkulcsot a zárba. Egy pillanatra megdermedt a keze.
Wesley odalépett mellé.
„Akarod, hogy megtegyem?”
Károly a fiára nézett, és valami átfutott közöttük. Nem megbocsátás. Még nem. De egy ajánlat. Egy híd, amely nem szélesebb egy tenyérnél.
– Igen – mondta Károly.
Apa és fia együtt fordították el a kulcsot.
A fiók halk fa kaparással nyílt ki.
Bent fakó zöld szalaggal átkötött levelek, egy bőr vázlatfüzet és egy kicsi, lezárt boríték volt, amelyre elegáns, ferde kézírással Charles neve volt írva.
Károly nem nyúlt a borítékhoz.
Úgy bámult rá, mintha élne.
Dana gyengéden azt mondta: „Ez személyeskedésnek tűnik. Lehet, hogy szeretnél magánéletet.”
– Nem – mondta Charles. – A magánéletnek köszönhetjük, hogy ide jutottunk.
Felemelte a borítékot, feltörte a törékeny pecsétet, és kihajtogatta a benne lévő levelet.
Tekintete végigsiklott az oldalon. Félúton a lapozgatás után megváltozott a légzése.
– Apa? – kérdezte Wesley.
Károly szó nélkül nyújtotta át neki a levelet.
Wesley hangosan olvasott, remegő hangon.
