Mr. Hale egyenesebben állt, mintha a hűség és a lelkiismeret között kellene választania.
– Az a doboz – mondta. – Tegnap érkezett meg a reggeli szállítmányokkal. Mrs. Pembroke nem vette meg.
A szoba ismét elcsendesedett, de ezúttal másképp.
Margit arckifejezése olyan gyorsan változott, hogy majdnem lemaradtam róla.
Nem bűntudat.
Meglepetés.
„Miről beszélsz?” – kérdezte a lány.
Hale nyelt egyet.
„Beraktam az öltöződbe a cetlivel együtt.”
– Milyen hangjegy? – kérdezte Charles.
Margaret tekintete a folyosó felé villant.
Tudott egy üzenetről.
Láttam.
Wesley is látta.
– Anya – mondta lassan. – Milyen hangjegy?
Margit hangja elhalkult.
„Semmi sem volt.”
Apám előrelépett, nem agresszívan, hanem az időjárás csendes elkerülhetetlenségével.
„Pembroke asszony, hol van?”
„Eldobtam.”
“Amikor?”
Nem válaszolt.
Károly Mr. Hale-hez fordult.
„Emlékszel, mit írt?”
A komornyik nyomorultul nézett ki.
„Csak egy kicsit, uram. Géppel írták. Valami ilyesmi állt benne: »Kezdje a gyerekkel, és ő emlékezni fog, ki nyitotta ki az ajtót.«”
Hidegség áradt szét bennem, aminek semmi köze nem volt a megaláztatáshoz.
June felsóhajtott álmában, meleg arca a kulcscsontomhoz simogatta magát.
Dana testtartása megváltozott.
Ortiz kapitány már a folyosó felé indult.
„Melyik öltöző?” – kérdezte.
Hale mutatott.
Margit elé lépett.
„Nem kutathatod át a privát szobáimat.”
Károly hitetlenkedve nézett rá.
„Egy üzenetet küldtek ebbe a házba, ami az unokámmal kapcsolatos, és elrejtetted?”
„Én intéztem.”
– Úgy, hogy használod? – kérdezte Wesley.
A hangja elcsuklott.
Margit nyugalma megingott.
„Azt hittem, valamelyik lány viccelődött. A gallér nevetséges volt. Először én csináltam nevetségessé.”
– A lányomat tetted meg a poénnak – mondtam. – Hogy ne nézz ki ostobán?
Kinyitotta a száját, majd becsukta.
Ezúttal nem jelent meg kidolgozott válasz.
Ortiz kapitány egy krémszínű papírral bélelt kis szemeteskosárral tért vissza.
– Szabad? – kérdezte Charlestól.
Károly bólintott.
Margit nem szólt semmit.
Ortiz kiemelt egy tépett borítékot, majd két darab összehajtott kártyát.
Dana felvette a táskájából elővett kesztyűt, amiből sejtettem, hogy számított valami váratlanra.
Egyenesbe rendezte a szakadt darabokat az asztalon.
Az üzenet rövid volt, fekete tintával gépelt, aláírás nélküli.
A mondat alatt, amire Hale emlékezett, egy másik sor is volt, amit nem látott.
Ott volt a nevem.
Nora Ellis Pembroke sosem ebbe a családba való beilleszkedésre szánták.
Kérdezd meg Charlestól, mit temett el Wesley születése előtt.
A tekintetem Charlesra vándorolt.
Minden szín kifutott az arcából.
Wesley úgy bámulta az apját, mintha megmozdult volna alatta a padló.
Margaret suttogta: „Károly?”
Apám arckifejezése megfejthetetlenné vált, ami jobban megijesztett, mint amennyire a harag megijesztett volna.
June ekkor felébredt, felpislogott a csillárra, és az apró hang, amit kiadott, hihetetlenül normálisnak tűnt egy olyan szobában, amelyet hirtelen megtelt a múlttal.
Károly a kandallópárkányhoz nyúlt, hogy megtámaszkodjon.
„Ki küldte ezt?” – kérdezte Wesley.
Senki sem válaszolt.
Odakint mennydörgés dübörgött a nyári égbolton, bár a napfény még mindig besütött az ablakokon.
Dana lefényképezte az üzenetet.
Ortiz gondosan lezárta.
Margit úgy ült le, mintha a térdei elárulták volna.
Charles rám nézett, majd Wesley-re, végül apámra, és az arcán egy olyan veszély felismerését láttam, amely régebbi volt a tegnapi kegyetlenségnél.
Apám szólalt meg először.
– Charles – mondta nagyon halkan –, mit temetted el Wesley születése előtt?
Károly lehunyta a szemét.
Amikor kinyitotta őket, June-ra nézett.
– Nem mi – mondta.
“WHO.”
3. RÉSZ
Néhány másodpercig senki sem mozdult.
A szó, ami mintha a veranda felett lebegett volna, a csillár alatt lebegett a por és a hervadó rózsák illata között. Június mozdulatlanul simult a mellkasomhoz, apró szemei nyitva voltak, de fókuszálatlanok, mintha még ő is megérezte volna, hogy a szoba egy olyan hellyé változott, ahol régi titkok lélegznek.
Charles Pembroke idősebbnek látszott, mint egy pillanattal korábban még bármikor.
Nem fáradt. Nem zavarban.
Kísértetjárta.
Wesley olyan arccal meredt az apjára, amilyet még soha nem láttam rajta. Úgy nézett ki, mint egy férfi, aki egy ismerős szoba szélén áll, és rájön, hogy hiányzik a szőnyeg alól a padló.
„Ez mit jelent?” – kérdezte Wesley.
Károly nem válaszolt.
Margaret a mellette lévő szék karfájába kapaszkodott. Gyöngyei tökéletesen simultak a nyakához, halványkék ruhája makulátlan maradt, de az arckifejezése teljesen megváltozott. A nő, aki percekkel korábban még a szobában uralkodott, most úgy nézett ki, mintha valaki kopogott volna egy bezárt ajtón az emlékeiben.
– Charles – suttogta újra –, mondd, hogy ez nem Eleanorról szól.
Apám tekintete kiélesedett.
Dana Mercer tolla megállt.
Ortiz kapitány egyik arcról a másikra nézett, minden reakciót magába szívva anélkül, hogy félbeszakította volna.
Wesley az anyjához fordult.
„Ki az az Eleonóra?”
Margit összeszorította az ajkait.
Charles lassan leült a legközelebbi székre. A mozdulat óvatos, szinte törékeny volt. Megdörzsölte az arcát az egyik kezével, majd a szakadt cetlire nézett az asztalon.
– Senki sem temette el senkit – mondta végül. – Nem abban az értelemben, ahogy hangzik.
– Ez nem válasz – mondta apám.
Károly bólintott egyszer, mintha elfogadná ezt.
– Nem – mondta. – Nem az.
Kint ismét mennydörgés hallatszott, ezúttal közelebbről. Az ablakokon beszűrődő fény elhalványult, ahogy a felhők gyülekeztek a kert felett. A birtok, csiszolt márványával és antik portréival, hirtelen kevésbé otthonnak, és inkább egy jelöletlen pince fölé épített múzeumnak tűnt.
