1. RÉSZ
Amikor az apja megérkezett, hogy begyűjtse a fennmaradó pénzt, amiért férjhez adta, Isabel éppen a saját vérét törölgette a padlóról, és az apjának volt képe megkérni, hogy ne kerüljön a csizmájára.

1878 novembere volt. Odakint az első hóesés beborította San Bartolo del Pino, egy Chihuahua hegyeiben fekvő bányászváros háztetőit, ahol mindenki ismerte a templomi harangokat, és úgy tett, mintha nem ismerné fel a legnagyobb házból érkező kiáltásokat.

Isabel 22 éves volt. Három éve volt férjnél Don Anselmo Villalbával, a fűrészmalom tulajdonosával, aki kereskedők uzsorása és annyi család hitelezője volt, hogy pusztán a fizetések követelésével kiürített volna egy egész utcát.

Apja elvesztett egy falka öszvért, a család pedig szerencsejátékozott. Anselmo felajánlotta, hogy elengedi az adósságot, ha beleegyezik a házasságba. Később készpénzes fizetéseket is hozzáadott, ami végül apja minden egyes látogatását a tranzakció újabb emlékeztetőjévé tette.

Azon a délutánon Isabel felemelte feldagadt arcát.

– Vigyél magaddal, apa!

Az iroda felé nézett, ahol Anselmo éppen az érméket számolgatta.

– Ne nehezítsd meg a dolgokat, mint amilyenek már amúgy is.

Elment anélkül, hogy felsegítette volna.

Az első támadás egy csorba bögre miatt történt. Aztán jöttek az övek, a bútorok lökdösődése, és a fenyegetések, amelyeket olyan nyugalommal mondtak, ami jobban megijesztette, mint a kiabálás.

Anselmo sosem vesztette el a türelmét mások előtt. Misén megigazította a kendőjét a vállán. Otthon pedig úgy választotta meg, hogy hová üsse, hogy a kendő eltakarja a sebeket.

Isabel megtanulta megkülönböztetni a lépteit. Ha a jobb sarkát vonszolta, akkor a legjobb, ha eltűnt. Ha a kalapját az asztalon hagyta anélkül, hogy leporolta volna, akkor visszaküldte Rosát, a konyhában segédkező lányt, az anyjához.

A védelme érdekében küldte oda. Utána egyedül maradt, és hallgatta, ahogy bezárják az ajtót.

Egyszer sikerült megszöknie. Mezítláb érkezett a parancsnoki álláshoz, megsérült a háta, hálóingét pedig sár borította. Nicasio Ortega parancsnok kölcsönadott neki egy takarót, és visszavitte a szekerére.

– A házassági kérdéseket belsőleg rendezik.

Anselmo a lány előtt jutalmazta meg.

Isabel ettől kezdve nem kért többé segítséget. Azt sem kezdte lerajzolni, hogy kislányként milyen vadvirágok voltak a jegyzetfüzetében. A világa összezsugorodott, és arra koncentrált, hogy mennyi levegőt tud belélegezni anélkül, hogy fájnának a bordái.

A havazás éjszakáján Anselmo dühösen tért vissza, mert néhány vevő visszautasította a fáját. Isabel alig bírt lábra állni.

Az ütés a kéményhez vágta.

Amikor megpróbált felállni, a férfi megcsavarta a karját. Valami elszakadt a ruhája alatt. Isabel felsikoltott, a szomszéd házban pedig valaki becsukta az ablakot.

Ugyanekkor egy férfi jött lefelé a falu felé két bőrrel megrakott öszvérrel. A neve Julián Barragán volt, és messze az utaktól lakott egy sziklák között megbúvó kunyhóban.

Vadász és csapdázó volt. Egy sebhely húzódott az arcán; bundája és fagykemény szakálla még robusztusabbá tette. Ritkán jött le a hegyekből, csak sót, kávét és szerszámokat venni.

A vihar arra kényszerítette, hogy menedéket keressen, mielőtt a hágó bezárult.

Két öszvérét otthagyta a fogadóban, kifizette az élelmüket és a szállásukat, majd elindult a kocsma felé. Ekkor meghallotta a sikolyt.

Megállt a kivilágított ház előtt.

Látta, hogy egy függöny megmozdul. Egy nő az utca túloldaláról ránézett, majd lekapcsolta a lámpáját.

Újabb kopogás hallatszott bentről.

Julian felment a lépcsőn, és megpróbálta kinyitni az ajtót. Zárva volt. Öklével kopogott.

—Abra.

Anselmo a bejárat felé vonszolta Isabelt.

–Kint fogsz aludni. Majd meglátjuk, tanít-e valamit a hó.

Kihúzta a reteszt. Mielőtt megfoghatta volna a kilincset, Julian a vállával meglökte, és a penge a falnak csapódott.

Egy pillanatig senki sem szólt semmit.

Julian látta a mozdulatlan kart, a vért a csempén, és Anselmo ujjait, ahogy a hajába gabalyodtak.

– Engedd el.

– Ő a feleségem.

Anselmo elengedte, hogy az asztalfiók felé nyúljon. Julián megragadta a csuklóját, mielőtt előhúzhatta volna a revolvert. Megütötte, a földre teperte, majd lerúgta a fegyvert.

Aztán letérdelt Isabel mellé. A lány eltakarta az arcát.

Julian visszahúzta a kezeit.

– Nem foglak megütni.

Betakargatta a kabátjába.

Abban a pillanatban megjelent Nicasio két férfival és egy puskával. Anselmo, az asztalnak kuporodva, Juliánra mutatott.

– Lopja. Lődd le!

Nicasio felemelte a fegyvert.

Isabel felismerte a takarót, amit a parancsnok a vállán cipelt: ugyanaz volt, amivel visszaadta a hóhérnak.

Mit tennél egy ilyen árulás esetén? Írd meg a reakciódat, oszd meg ezt a történetet, és a 2. részt kommentben találod.

2. RÉSZ
Julian látható helyen tartotta a kezét, és Isabel és a puska közé helyezkedett.

–Megsérült. Szüksége van valakire, aki vigyáz rá.

– Maradj távol a hölgytől! – parancsolta Nicasio.

Anselmo megpróbált felkelni, de egy éles fájdalom kétrét görnyedt benne.

– Az az állat bejött, hogy megöljön.

A padlóról Isabel látta a revolvert egy szék alatt. Azt is látta, hogy a parancsnok kerüli a tekintetét, akárcsak azon a reggelen. Megértette, hogy ha hallgat, mások döntik el, mi történt.

– A férjem eltörte a karomat.

Alig tudott beszélni.

Nikasio összeszorította a száját.

— Megváltozott.

– És visszaküldtél, amikor segítséget kértem.

Rosa a tisztek mögött jelent meg. Azért tért vissza, mert otthon felejtette a kosarát, és a lárma hallatán Doña Mercedeshez, a bábaasszonyhoz rohant.