Amíg a válaszra vártak, Julián ellenőrizte az ösvényeket, és előkészítette a rakományt az öszvéreknek.

Azt is megtanította Isabelnek, hogyan kell bánni a faházban tartott puskájával. Miután Isabel karja kellően begyógyult, az állatoktól távol gyakoroltak. Utálta a zajt, de tudni akarta, hogyan védje meg magát, ha egyedül marad.

Egyik délután képtelen volt továbbmenni. A zaj egy pillanatra visszarántotta az ebédlőjébe.

Julian panasz nélkül átvette a fegyvert.

– Ennyi elég is volt mára.

Ez a tisztelet végül jobban lefegyverezte, mint bármilyen hősies gesztus.

Amikor visszatértek, Isabel megfogta a kezét. A férfi meglepetten megállt.

– Nem azért teszem, mert megmentettél – mondta.

Julian megsimogatta az ujjperceit.

– Akkor lassan mehetünk.

Az első csók néhány nappal később érkezett, amikor Isabel annyira vágyott rá. Nem törölte el azt, ami előtte volt, és nem is gyógyította meg a rémálmait. Csupán teret nyitott valaminek, amiről azt hitte, hogy elveszett.

Májusban az olvadás veszélyessé tette az utakat. Egy földcsuszamlás eltorlaszolta a nyugati kijáratot, amelyen eredetileg menni terveztek. Julián úgy döntött, megvárja, amíg az öszvérhajcsár megerősíti a biztonságos útvonalat. Volt ellátmányuk; ha az öszvérekkel átrohannak a laza sziklákon, csapdába eshetnek.

Anselmo ezeket a napokat választotta a felkelésre.

Gálvez három fegyveres férfival vezette az utat. A uzsorás követte őket, drága kabátba burkolózva. Nicasio által aláírt megbízást és egy kötelet tartott a kezében, amihez nem kellett magyarázatot adni.

Azt ígérte, hogy a pénz nagy részét kifizeti, amikor Isabel hazaér.

Hajnalban érkeztek, régi nyomokat követve, mígnem újabb lábnyomokra bukkantak a patak közelében.

Julian kiment, hogy ellenőrizze az utat. Kőgurulást hallott, és sikerült megfordulnia a lövés előtt. A golyó súrolta a vállát, és egy fatörzs mögé zuhant.

Egy újabb ütés szilánkokat repített az arca mellé.

Fentről Gálvez elrendelte, hogy ott tartsák. Elküldte egyik emberét, hogy vegye körül a fészert, és hagyja, hogy Anselmo a kunyhó felé induljon.

Isabel lövéseket hallott, miközben ételt pakolt a zacskóba.

A teste még mielőtt gondolkodhatott volna, eszébe juttatta a félelmet: a torka összeszorult, a lábai elgyengültek, a sürgető vágy, hogy elbújjon és ne lélegezzen.

Aztán meghallotta az öszvérek horkantását a karámban. Látta a zsákokat kirakva az asztalra. Volt egy élet, ami a rettegésen kívül várt rájuk.

Felvette a puskát.

Az ajtó kinyílt, mielőtt bezárhatta volna.

Anselmo felemelt revolverrel lépett be. Kopott csizmáit, copfját és gyapjúruháját bámulta.

– Annyira zavarba hoztál.

Isabel visszalépett az asztal mögé anélkül, hogy leengedte volna a fegyverét.

– Tűnj innen.

Röviden felnevetett.

– Apád azt mondja, hogy ezt még meg tudjuk oldani.

A kifejezés fájt, de már nem tudta magában tartani.

– Apámat már eleget megfizették a hallgatásáért.

Anselmo tett még egy lépést.

–Azt fogod mondani, hogy az a férfi kényszerített. Visszajössz hozzám, és megtanulsz viselkedni.

Kint újabb lövés dördült.

Isabel a rászegezett revolverre meredt. A keze annyira remegett, hogy a puska fája az asztal szélének csapódott.

– Ne gyere közelebb.

Anselmo a remegést megadásra tévesztette. Szabad kezével kinyújtotta a kezét, megragadta, és az arca felé emelte a fegyvert.

Izabella kirúgott.

A lövés betöltötte a szobát. Anselmo hátratántorodott, az ajtófélfának csapódott, és elesett. A revolver a nyitott tenyere mellett feküdt.

Mozdulatlan maradt, még mindig nem értette a lövés utáni csendet.

Lent Julian meghallotta a robbanást, és a nevét kiáltotta.

Izabella az ablakhoz rohant.

-Itt vagyok!

Gálvez látta, hogy Anselmo a bejáratnál fekszik. Az egyik embere megpróbált tovább lövöldözni, de a nyomkövető megállította.

Nem volt kegyelem. Nem lesz végkielégítés; Julián még mindig fegyverben volt, és hangok hallatszottak az alsó ösvényről.

Az öszvérhajcsár segítséggel érkezett.

Gálvez odahívta az embereit, és visszavonult a fenyőfák felé. Julián nem üldözte őket. Felmászott, ahogy csak tudott, a vállába kapaszkodva, és megtalálta Isabelt az asztalnál.

Amikor felismerte, elejtette a puskát.

– Azt hittem, megöltek.

Meg akarta ölelni, de abbahagyta, amikor látta, hogy a kezeit nézi.

Izabella megtette az utolsó lépést.

A férfi mellkasához dőlt, miközben Julián ép karjával simogatta a hátát. Nem volt győzelem a könnyekben. Rémület, megkönnyebbülés volt, és az, hogy végre véget ért három év.

Az öszvérhajcsár Mercedes és két, a főhadiszállásról küldött ügynök kíséretében érkezett. A vallomások nyomozáshoz vezettek; Isabel kihallgatására jöttek, és sokkal többet is találtak.

Anselmo meghalt, mielőtt elmozdíthatták volna.

A tisztek összegyűjtötték a fegyvereket, megvizsgálták a golyónyomokat, és külön-külön kihallgatták a jelenlévőket. Isabel átadta a puskát, és elmesélte a történteket, bár időnként levegőt kellett vennie.

Mercedes a közelben ült.

Ezúttal senki sem vitte vissza a férjéhez.

A nyomozás hónapokig tartott. Ellentmondó vallomások hangzottak el, a boltosok nyomást gyakoroltak rájuk, és az emberek hirtelen azt állították, hogy soha nem hallottak sikolyt.

Voltak olyanok is, akik megszólaltak.

Rosa leírta a vérfoltos ruhákat, amiket kimosott. A gyakornok bemutatta a jegyzeteit. Az egyik felbérelt férfi, akit hetekkel később letartóztattak, megerősítette a rajtaütést és a pénzígéretet.

Anselmo halálát végül Isabel közvetlen fenyegetéssel szembeni védekezésének tulajdonították. Nicasio elvesztette pozícióját, és tettei miatt vizsgálat indult ellene. Egyenruhája sem védte meg attól, hogy más hatóságok előtt is felelősségre kelljen vonnia.

Isabel apja látni akarta, mielőtt végleg elhagyja a környéket.

Mercedes udvarán találkoztak.