– Láttam már megverve – mondta a lány –. Sokszor.

Mercedes engedély nélkül lépett be.

– Tedd le ezt, Nicasio. Nem látod, hogy áll?

Az egyik ügynök elnézett a parancsnokról, és lehajolt, hogy felvegye a revolvert. A másik utat nyitott a bábaasszonynak. Nicasio most először nem volt elég gyáva körülötte, hogy alátámassza a hazugságát.

Leengedte a puskát.

Mercedes óvatosan megtapogatta Isabel karját, befedte a homlokán lévő sebet, és deszkát kért, hogy rögzítse.

–A házamhoz. Most azonnal.

Julian Isabelre nézett, mielőtt megérintette volna.

– Azt akarod, hogy elvigyelek?

A nő bólintott.

Az éjszakát Mercedes szobájában töltötték, miközben a vihar megremegtette a spalettákat. Julián a bejáratnál ülve aludt. Hajnalban egy bányászokat ápoló orvos elhelyezte a csontot, és utasításokat hagyott rá, hogy vigyázzanak rá.

Isabelnek pihenésre, ételre és egy olyan helyre volt szüksége, ahová Anselmo nem léphetett be.

Délben Nicasio üzent, hogy a férje követeli a visszaadását. Mercedes bezárta az ajtót.

Julian tudott egy menedékházról, ami jóval lejjebb volt a főházától. Alacsony vízállás esetén a patak mentén tudták megközelíteni. Volt ott tűzifa, élelem és hely az öszvéreknek is.

Nem ígérte meg neki, hogy könnyű lesz.

– Itt is maradhatsz. A döntés a tiéd.

Isabelnek eltartott egy ideig, mire válaszolt. Évek óta nem ajánlottak fel neki alternatívákat anélkül, hogy fenyegetést titkoltak volna.

– El akarok menni.

Másnap elindultak. Mercedes elkísérte őket az utolsó házakig. Az egyik öszvér takarókat és élelmet vitt; a másik Isabelt vitte egy párnázott széken. Julián mellette sétált, és a nehezebb szakaszokon tartotta.

Szüneteket tartottak. Még sötétedés előtt megérkeztek.

Az első néhány hétben Isabel alig tudott felkelni a kiságyából. Megjelent a láza, ami néhány napos ápolás és az orvos látogatása után alábbhagyott, aki egy öszvérhajcsárral érkezett, amikor az út újra megnyílt.

Julian vizet melegített, kötéseket most és húslevest készített. Mielőtt segített volna neki átöltözni, kérdéseket tett fel. Amikor a lány sikoltozva felébredt, felkapcsolta a lámpát.

– A kabinban vagy. Ott van az ajtó.

Soha nem mondtam neki, hogy felejtsen el.

Lent Anselmo több bordatörésből lábadozott. Nem bírta elviselni a gondolatot, hogy a szomszédok látták a feleségét egy másik férfi kabátjába burkolózva távozni.

Elrendelte, hogy nyomtassanak ki közleményeket: egy veszélyes hegyi ember elrabolta Isabelt.

Pénzt ajánlott fel, hogy megtalálja.

Nicasio megerősítette a verziót. Isabel apja a város főterén azt állította, hogy a lánya fogékony a befolyásolható emberekre, és hogy az idegen kihasználta őt.

Rosa könnyek között mesélte Mercedesnek.

– A saját apja.

A bába eltette a foltos kötéseket, feljegyezte, mit látott el, és megkereste az orvost. A férfi feljegyezte a sérüléseket. A felháborodás nem volt elég; szükségük volt valakire a falun kívülről, aki meghallgassa őket.

A hegyen Izabella kezdte visszanyerni az erejét.

Először egyedül tartott egy csészét. Aztán kiment a fészerbe, és megsimogatta az öszvéreket, miközben Julian takarmányt osztott nekik. Tetszett neki, hogy kiabálás nélkül beszélt velük, még akkor is, amikor azok nem voltak hajlandók megmozdulni.

Karját továbbra is lefogva megtanulta felismerni a patak melletti lábnyomokat. Később tortillákat tudott dagasztani és a saját ruháit is megfoltozni. Voltak napok, amikor anélkül sírt, hogy magyarázatot talált volna.

Julian nem követelt tőle hálát vagy örömöt.

Egyik este elmondta neki, hogy felderítőként szolgált a háború alatt, és hogy eltávolodott a falvaktól, miután túl sok férfit látott kegyetlen parancsoknak engedelmeskedni.

– Ezért élsz egyedül?

– Ezért mentem el. Aztán nem találtam vissza az utat.

Isabel közelebb tolta a székét a tűzhöz.

– Én sem tudom.

Egy bizalom kezdete volt ez, amely lassan, megszakított beszélgetések és kényelmes csendek közepette nőtt.

Márciusban Mercedes papírt és ceruzákat küldött. Isabel egy fenyőágat rajzolt. Julián a polcon hagyta a rajzot, ahol a padjáról láthatta.

Napokkal később érkezett egy újabb csomag.

Bent egy jutalomértesítés és egy üzenet volt Rosától: Anselmo felbérelte Jacinto Gálvezt, egy nyomkeresőt, aki arról volt ismert, hogy kérdések nélkül rohan. Majd akkor jön fel, ha eláll a hó.

Izabella a végéig olvasott.

Nem csak el akarták vinni.

Rosa hallotta, ahogy Anselmo követeli, hogy Juliánt ne ejtsék le élve.

Isabel letette a papírt az asztalra, a hegyek felé nézett, amelyek hamarosan elveszítik védelmet, és megkérdezte:

– Mit tehetünk, mielőtt megérkeznek?

3. RÉSZ
Julián azt javasolta, hogy a nyugati lejtőn keresztül induljanak el, és keressenek egy másik várost. Isabel beleegyezett, hogy felkészül az útra, de kérte, hogy előbb küldjenek nyilatkozatot a kerületi központnak. Nem akarta, hogy emberrablás áldozataként keressék, miközben a férje továbbra is annak adja ki magát.

Lediktálta, mi történt az esküvője óta. Aztán fogta a ceruzát, és saját kezűleg hozzáírta Nicasio és az apja nevét.

Amikor elérte azt a részt, meg kellett állnia.

Julian az ablaknál maradt, teret adva neki.

– Látta, ahogy feltakarítom a vért – mondta a nő. – Nem mondhatja, hogy nem tudta.

Miközben összehajtotta a papírlapot, Isabel rájött, hogy még mindig az apja bocsánatkérésére vár. Fájt bevallani. A nyilatkozatot ennek ellenére megtartotta.

Az ellátmányt szállító öszvérhajcsár beleegyezett, hogy átadja Mercedesnek. A bába a saját és az orvos jegyzeteivel együtt elküldi egy tisztviselőnek, aki nem Anselmo felügyelete alatt áll.