1. RÉSZ

Marta egy idegenhez ment feleségül, akinek már csak néhány napja volt hátra, hogy ne érezze magát egyedül ebben a világban. 7 nappal később, amikor a férfi meghalt egy valenciai kórházi szobában, egy ügyvéd adott neki egy régi zöld hátizsákot, és kimondott egy mondatot, amitől Marta kétségbe vonta mindazt, amit vele átélt:

– Tomás tudatni akarta veled, hogy ki is ő valójában.

Marta dokumentumokat, egy rokonnak írt levelet, vagy talán magyarázatot várt arra, hogy egy 74 éves férfi miért kért feleségül egy 31 éves nőt, akit alig ismert.

Nem volt pénz a hátizsákban.

Sem ékszereket.

Több tucat krémszínű boríték volt ott.

Mindegyikre egy hely volt írva Tomás remegő kézírásával.

“Buszmegálló”.

“Piac”.

“Repülőtér”.

“Mosoda”.

“Padon.”

“Váróterem”.

“Kórházi kápolna.”

Marta ujján még mindig ott volt az abszurd jegygyűrű, amit a férfi húzott rá az esküvőn: a fémgyűrű egy Vízöntő konzervből, amit az éjjeliszekrényen talált.

– Csak átmeneti – viccelődött Tomás. – Ha kijutok innen, veszek neked egy igazit.

Mindketten tudták, hogy valószínűleg soha nem fog kiderülni.

Marta ennek ellenére elmosolyodott.

Ez a gyűrű most többet nyomott, mint bármelyik arany karikagyűrű.

Kinyitotta az első borítékot.

Egy régi ingázójegyet talált benne. A hátuljára Tomás ezt írta:

– Végre felment az emeletre.

Semmi más.

A piaci borítékban két konzerv leves és egy vekni kenyér nyugtája volt.

– Elfogadta az ételt.

A következőn egy kifakult fénykép volt Tomásról, amint egy idősebb férfi mellett ült egy padon.

– Mosolygott, mielőtt elmentem.

Marta kezdte úgy érezni, hogy betolakodni mások életébe.

Amíg ki nem bontotta a „Váróterem” feliratú borítékot.

Volt egy látogatói matrica ugyanabból a kórházból, majdnem egy évvel korábbi keltezéssel.

Mögötte egy mondat jelent meg:

„Az anyja úgy nevetett, mintha vissza akarná fojtani a nevetését, hogy ne idegesítsen fel senkit.”

Marta elejtette a borítékot.

Az a nő ő volt.

Pontosan ezt mondta Tomásnak azon a napon, amikor találkoztak.

Az édesanyja hónapokig tartó kórházi ki-be járás után hunyt el. Marta továbbra is egy utazási irodában dolgozott, fizette a számlákat, és mindig azt válaszolta, hogy „Jól vagyok”, valahányszor valaki megkérdezte.

De ez nem volt helyes.

Ezért kezdett el önkénteskedni délutánonként.

Vizet vitt a látogatók nélküli betegeknek, elkísérte az időseket, amíg vizsgálatokra vártak, és beszélt azokkal, akikhez senki sem tudott odamenni.

Ott ismerkedett meg Tamással.

Soha nem kérdezte meg, hogyan halt meg az anyja.

Valami sokkal furcsábbat kérdezett.

– Hogy nevetett?

Marta majdnem elment.

Végül így válaszolt:

– Mintha meg akart volna győződni arról, hogy senki sem veszi észre, hogy nevet.

Tamás elmosolyodott.

–Akkor biztosan gyönyörűen nevetett.

Ez a mondat volt a kezdet.

Hónapokkal később, amikor Tomás megtudta, hogy betegsége már nem sok mozgásteret biztosít számára, lehetetlen kérést tett fel:

– Gyere hozzám feleségül.

Marta azt hitte, hogy delíriumban van.

– Lehetnél a nagyapám.

-Tudom.

– Alig ismersz engem.

Tomás ránézett anélkül, hogy levette volna róla a szemét.

– Tudom, mi a fontos. Te azok közé tartozol, akik akkor is maradnak, amikor mindenki más talál kifogást a távozásra.

Márta egyetértett.

Most, az üres ágy előtt ülve, rájött, hogy Tomás talán sokkal régebb óta figyelte, mint gondolta.

És még mindig maradt valami a hátizsák alján.

Egy fekete jegyzetfüzet, a szélein megviselt.

Márta nyitotta ki.

Az első oldalon csak két mondat volt:

„Az emberek azt hiszik, hogy a magány abból áll, ha nincs társaságuk.”

Szinte mindig arról van szó, hogy megbizonyosodj arról, hogy senki sem lát meg téged.

Marta lapozott.

És akkor megértette, hogy azok a borítékok nem szuvenírek.

Valami sokkal nagyobb dolog bizonyítékai voltak.

2. RÉSZ

A jegyzetfüzet tele volt idegenekkel.

Egy idős nő, aki 20 percig állt néhány konzervdoboz előtt, mert attól félt, hogy senki sem veszi észre a hiányát.

Egy tinédzser, aki 3 buszt is elengedett, mert nem akart hazamenni.

Egy apa, aki úgy tesz, mintha az órájára nézne, hogy a saját apja ne lássa őt sírni a szülőszoba előtt.

Tamás soha nem írta, hogy bárkit is „megmentett volna”.

Csak apró gólokat szerzett.

– Belépett.

– Felhívta a húgát.

– Beleegyezett, hogy leül.

– Hazament.

Marta kezdte megérteni Tomás megszállottságát, hogy neveket, születésnapokat, dalokat és látszólag jelentéktelen beszélgetéseket jegyezzen meg.

De volt valami, ami még mindig nem illett bele.

Miért kell feleségül venni?

Három nappal később bement Tomás ügyvédjének kis irodájába, ami egy könyvesbolt felett volt a városközpontban.

– Tudnom kell, miért engem választott.

Az asszony hallgatott.

Aztán előhúzott egy újságkivágást.

A fényképen egy sokkal fiatalabb Tomás látható egy gyászközpont előtt.

A cím szerint 40 évnyi veszteségeket elszenvedett családok segítése után nyugdíjba vonul.

Marta megdöbbenve felnézett.

Thomas sosem volt csupán egy magányos öregember.

Szinte egész életét annak szentelte, hogy összetört embereket támogassa.

Az ügyvéd kinyitott egy fiókot.

– És ezt itt hagyta neked.

Ez egy újabb boríték volt.

Az előlapra ezt írta:

– Kedd után.

Martát hideg futotta végig.

Mert pontosan az a kedd volt az a nap, amikor el akart tűnni az életéből.

3. RÉSZ

Marta nem bontotta ki az utolsó borítékot az irodában.