Betette zöld hátizsákjába, visszasétált ruzafai lakásába, és szinte az egész délutánt azzal töltötte, hogy kerülte a tekintetét.

Tomás utolsó mondata motoszkált a fejében.

– Kedd után.

Tomás egy csütörtökön halt meg.

A temetése szombaton volt.

Aznap hétfő volt.

Marta hetek óta várt a következő keddre, mert szabadságot kért a munkából.

Nem állt szándékában bántani magát.

Nem akarta végleg elhagyni Valenciát.

Egyszerűen úgy döntött, hogy egy időre eltűnik mindentől, ami az anyjára emlékezteti.

Vettem egy vonatjegyet Madridba, majd foglaltam egy olcsó szobát Asztúriában, egyértelmű visszaút dátuma nélkül.

Arra gondoltam, hogy kikapcsolom a mobiltelefonomat.

Ne mondd el senkinek, hol voltál.

Ürítsd ki anyád lakását.

Tárolja a holmiját egy tárolóegységben.

Hagyd abba az együttműködést a kórházban.

Hogy olyan radikálisan lezárja azt a fejezetet, hogy senki se kérdezhesse meg tőle, hogy van.

„Újrakezdésnek” nevezte.

Tulajdonképpen próbáltam nem érezni semmit.

Tamás tudta.

Marta felidézett egy beszélgetést, ami néhány nappal az esküvő előtt történt.

Az ablaknál feküdt, miközben a nő papírokat rendezgetett.

– Mit fogsz csinálni, ha elmegyek?

-Munka.

– Ez nem élet.

– Én is utazni fogok.

– Ez sem válasz erre.

Marta felsóhajtott.

– Egy darabig nem leszek itt.

Tamás nem kérdezte, hová.

– Hogy találj valamit, vagy hogy semmi se találhasson meg téged?

Dühös lett.

– Néha túl sokat kérdezel.

– És nagyon kevésre válaszolsz.

Soha többé nem beszéltek a dologról.

Eddig.

Azon az estén Marta letette az utolsó borítékot a konyhaasztalra.

Mellette ott volt az anyja csészéje.

Majdnem egy éve volt ott.

Soha nem őriztem meg.

Minden reggel láttam őt.

Minden este kerülte az érintését.

Sokáig azt gondolta, hogy ha pontosan ugyanazon a helyen tartja, azzal megőriz valamit az anyjából.

Tamás egyszer azt mondta neki:

–Vannak emlékek, amelyek elkísérnek, és vannak emlékek, amelyek őrködnek felettünk.

Nevetett.

Most már nem találta viccesnek.

23:47-kor bontotta ki a borítékot.

Vártam egy levelet.

Talált egy listát.

“Botanikus kert.

Központi Piac.

Fagylalt a Királynő tér közelében.

Ülj a Turia folyó partján, amíg fel nem gyulladnak az utcai lámpák.

Teljesen haszontalan dolog vásárlása.

Felhívni valakit anélkül, hogy bármilyen fontos híre lenne.

És menj haza.”

Marta háromszor elolvasta a listát.

Végül, mindennek a végén, egyetlen mondat állt:

“A hétköznapi keddeken rejtőzik el az élet, amikor túl elfoglaltak vagyunk azzal, hogy valami rendkívüli dologra várjunk.”

Márta sírni kezdett.

Nem azzal a néma sírással, amit az elmúlt hónapokban megtanult elrejteni.

Zokogva hajolt az asztal fölé, kezével eltakarta az arcát, és kiadta magából mindazt, amit édesanyja elvesztése óta magában tartott.

Aztán sírt Tomásért.

Az üres szobája miatt.

A nevetséges alumíniumszövetségük miatt.

A hét nap alatt egy olyan férfi felesége volt, akit szinte senki sem ismert, mégis több száz emberrel találkozott olyan módon, amire sok családtag soha nem juthat el.

Amikor már jobban kapott levegőt, újra kinyitotta a fekete jegyzetfüzetet.

Órákig olvasott.

Tomás története ott volt, bár alig jelent meg.

Negyven évet töltött azzal, hogy olyan emberekkel dolgozott, akik gyászt éltek át.

Nyugdíjba vonulása után informálisan folytatta ugyanazt a munkát.

Egy kávézóban.

Egy megállónál.

A buszon.

A piacon.

A kórházban.

Nem mondott beszédeket.

Nem osztott ki kártyákat.

Nem próbált nélkülözhetetlenné válni.

Csak hallgatóztam.

Az egyik oldalon ez állt:

„Egy özvegy férfi minden csütörtökön bejön ugyanabba a kávézóba. Két kávét rendel, pedig egyedül van. Ma megkérdeztem tőle, hogy miért. Azt mondta, a felesége mindig 10 percet késik. Még mindig várja azt a 10 percet.”

Alatt:

„Ma csak egy kávét rendelt, és fél órán át beszélt róla.”

Más:

„43 éves nő. Repülőtér. 25 perce állt a beszállókapu előtt. A lánya külföldön él, és 4 éve nem beszéltek.”

Után:

– Felszállt a gépre.

Egy oldallal odébb egy kislány volt, aki nem akart bemenni meglátogatni a nagyapját, mert attól félt, hogy jobban fog emlékezni a kórházra, mint az arcára.

Tomás egy kis csillagot rajzolt.

„Négy percre ment be. Sírva jött ki, és kérte, hogy jöjjön vissza másnap.”

Márta lehunyta a szemét.

Hirtelen megértette, miért tart Tomás képtelen tárgyakat.

A jegy.

A nyugta.

A szalvéta.

A fénykép.

Nem gyűjtött tragédiákat.

Megörökítette azt a pillanatot, amikor valakinek sikerült egy apró lépést megtennie.

Semmi látványos.

Semmi, ami filmre méltó lenne.

Egy lépés.

Aztán egy másik.

Ez volt minden.

Másnap reggel 7 órakor megszólalt az ébresztőóra.

Martának 09:40-kor indult egy vonata Madridba.

Az ágyon ült, és a bepakolt bőröndöt nézte.

Elmehetett volna.

Tomás sosem kérte, hogy maradjon.

Még az utolsó listája sem volt parancs.

Mindig is így volt.

Nyitva hagyta az ajtókat.

Soha senkit sem erőltetett arra, hogy átmenjen rajtuk.

08:15-kor Marta megnyitotta a vonat applikációt.

Lemondta a jegyet.

Aztán kicsomagolta a bőröndjét.

10:30-kor beléptem a Botanikus Kertbe.

Semmi rendkívüli nem történt.

Ez rendkívüli volt.

Egy fiú veszekedett az apjával, mert meg akarta érinteni az összes kaktuszt.

Két diák próbált fényképet készíteni anélkül, hogy bárki is feltűnne mögöttük.

Egy idős asszony megkérte Mártát, hogy olvassa fel neki egy növény nevét, mert elfelejtette a szemüvegét.

Marta felolvasta neki.

A nő elmosolyodott.

-Milyen gyönyörű.

-Igen.

És mindegyikük a maga útján járt.