Egy haldokló idegenhez mentem feleségül, hogy ne kelljen egyedül töltenie utolsó napjait; hét nappal később, az üres ágya előtt állva, az ügyvédje átnyújtotta nekem a zöld hátizsákját. „Tomás nem az volt, akinek hitted” – mondta. Nem sírtam: lemondtam a jegyemet, becsuktam a bőröndöt, és kinyitottam az első borítékot. Alul egy másik állt: „Kedd utánra.”

A nő tiltakozott.

Márta erősködött.

Végül elfogadta.

Mielőtt elment volna, a nő megkérdezte:

– És miért viselt 2-est?

Marta a Valencia felett elterülő narancssárga eget nézte.

– Mert valaki megtanított arra, hogy néha helyet kell csinálni valakinek, még akkor is, ha még nem tudod, ki fog ott ülni.

A nő elmosolyodott, és elsétált az unokájával.

Marta kinyitotta a zöld hátizsákot.

Elővette a jegyzetfüzetét.

Az utolsó oldalon ezt írta:

„Kedd. Part a Turia folyó mellett.”

Egy fagylalt megtalálta a megfelelő embert.

Becsukta a jegyzetfüzetet, és ott maradt, amíg fel nem gyulladtak az utcai lámpák.

Tomás sosem tanította meg neki, hogyan kell megnyerni egy párbajt.

Én sem próbáltam megcsinálni.

Valami sokkal kisebbet tanított neki, és talán éppen ezért sokkal nehezebbet is:

hogy az élet nem mindig tér vissza hirtelen.

Néha előjön beszélgetés közben.

Sétán.

Egy kávézóban.

Egy buszon, amire valaki végre úgy dönt, hogy felszáll.

Egy pohárban, ami végre visszakerülhet a szekrénybe.

Vagy egy átlagos kedden, amikor valaki hónapokig tartó, megrekedt élet után rájön, hogy a világ sosem állt meg.

És úgy dönt, hogy elköltözik vele.