Martának legszívesebben leírná a jegyzetfüzetébe.

Nem tette.

Még mindig.

Aztán elment a Központi Piacra.

Vett paradicsomot, kenyeret, sajtot és 4 őszibarackot, pedig egyedül élt, és tudta, hogy ez valószínűleg túl sok.

Egy árus megkóstoltatta vele az olajbogyót.

Márta nemet mondott.

Aztán visszatért.

– Még jobb.

A férfi nevetve adta oda neki.

A Plaza de la Reinán talált egy fagylaltozót.

Vaníliát kért.

Amikor átadták neki, mozdulatlan maradt.

Tomásnak igaza volt.

Ez volt a kedvenc íze.

Sosem emlékeztem, hogy elmondtam volna neki.

Aztán elővette a jegyzetfüzetet.

Egy üres lapra ezt írta:

“Emlékszem a fagylaltomra.”

A kifejezésre meredt.

Kihúzta.

Alább ezt írta:

– Ma újra megpróbáltam.

Az jobban tetszett volna Tamásnak.

Délután lement a régi Turia folyómederhez.

Leült egy padra.

Majdnem 1 órán át semmit sem csinált.

Nem hallgatott zenét.

Nem ellenőrizte az üzeneteket.

Nem próbált elfoglaltnak látszani.

Egyszerűen csak nézte az elhaladó bicikliseket, kutyákat, futókat és családokat.

Amikor a lámpák elkezdtek kigyulladni, elővette a telefonját.

14 megválaszolatlan üzenet volt.

Egyet választott.

Clarától jött, egy kórházi kollégájától, aki hetek óta kérdezgette tőle, hogy szeretne-e egy kávét.

Márta írta:

„Nincsenek fontos híreim. Szeretnél holnap vacsorázni?”

Kevesebb mint 1 perc alatt megjött a válasz.

– Azt hittem, soha nem fogod ezt megkérdezni tőlem.

Márta elmosolyodott.

Aztán hazatért.

Az anyja bögréje még mindig a mosogató mellett volt.

Közeledett.

A kezében tartotta.

Hónapokig úgy érezte, hogy az áthelyezése azt jelenti, hogy elfogadja, hogy az anyja soha többé nem fogja használni.

Azon az éjszakán rájött, hogy ha nem mozdítja el, az sem hozza vissza.

Elmosta a csészét.

Gondosan megszárította.

És betette a szekrénybe, a többi mellé.

Nem dobott ki semmit.

Nem törölt ki semmit.

Csak azt engedte meg, hogy egy tárgy ismét tárggyá váljon.

Hetekkel később önkéntesként tért vissza a kórházba.

Az első délutánon félt.

Minden folyosón volt valami Tomásból.

A kávéfőzőgép.

A kápolna.

A lift, ami mindig túl sokáig állt meg a negyedik emeleten.

A szobában, ahol összeházasodtak, egy másik beteg tartózkodott.

Marta egyenesen elment mellettünk.

A váróteremben egy körülbelül 60 éves férfit látott.

A kezében tartotta a mobiltelefonját.

Bekapcsolta.

Kikapcsoltam.

Újra bekapcsolta.

Marta két székkel arrébb ült le.

Nem kérdezte meg, mi baja van.

Nem azt mondta, hogy minden rendben fog alakulni.

Nem tudtam, hogy jól fog-e sülni.

Néhány perc múlva a férfi megszólalt anélkül, hogy ránézett volna.

– A feleségem bent van.

Márta bólintott.

-Sajnálom.

– 36 éve vagyunk együtt.

Újabb csend.

– Soha nem aludtunk külön.

Marta a csukott ajtóra nézett.

– Akkor a mai este nagyon hosszú lesz számodra.

A férfi nyelt egyet.

-Igen.

Márta ott maradt.

Semmi más.

20 perccel később megjelent egy nővér.

A férfi felállt.

Mielőtt elment, Martához fordult.

– Köszönöm, hogy maradtál.

Azon az estén, amikor hazaért, Marta kinyitotta a jegyzetfüzetet.

Egy új oldalon ezt írta:

„Kórház. Egy férfi híreket vár a feleségéről.”

Megállt.

Néhány másodpercig azon tűnődött, mit írhatott Tomás.

Végül hozzátette:

– Nem kellett egyedül várnia.

Becsukta a jegyzetfüzetet.

Hónapok teltek el.

A zöld hátizsák már nem volt elrejtve a szekrényben.

Marta elkezdte néha délutánonként magával vinni.

Bent tartotta a jegyzetfüzetet, néhány üres borítékot és a gyűrűt abból a konzervből, mert végre abbahagyta jegygyűrűként való használatát.

Nem kellett viselnie ahhoz, hogy bizonyítsa az a 7 nap lezajlását.

Tomás ügyvédje felhívta őt egy délután.

Egy nő jelent meg, és őt kereste.

Elenának hívták.

56 éves volt.

Sok évvel ezelőtt, egy nehéz időszakban, találkoztam Tomással egy buszmegállóban.

– Azt hiszem, van nálad valami, ami talán az enyém – mondta Elena, amikor találkoztak.

Marta vitte a „Buszmegálló” feliratú borítékot.

A régi bankjegy még mindig benne volt.

– Végre felment az emeletre.

Elena azonnal felismerte.

Befogta a száját.

-Egyszerűen nem lehet.

Marta nem kérdezte meg, mi történt aznap este.

Elena végül mégis elmondta.

Több buszt is elengedett, mert nem mert visszatérni egy olyan házba, ahol teljesen láthatatlannak érezte magát.

Tamás leült mellé.

Nem adott neki semmilyen tanácsot.

A harapnivalókról beszélgettek.

A hőségtől.

Egy rossz filmből.

Bármi, csak az nem, ami fáj.

Amikor megérkezett a negyedik busz, Elena felszállt.

Másnap segítséget kért egy barátjától.

Idővel újraépítette az életét.

„Soha többé nem láttam” – mondta. „Azt hittem, valószínűleg már az arcomra sem fog emlékezni.”

Marta a bankjegyre nézett.

– Emlékezett rá.

Elena sírt.

Márta is.

Akkor értette meg, milyen örökséget hagyott rá Tomás.

Nem a hátizsák volt az.

Még a jegyzetfüzet sem.

Még a borítékokat sem.

Még az a rövid esküvő sem.

Ez egyfajta szemléletmód volt a dolgokra.

Hónapokkal később, egy átlagos kedden, Marta elment a munkából, és vett két fagylaltot.

Az egyik vaníliás.

A másik pedig a csokoládé.

Elsétált a Turia folyóhoz, és egyedül ült ugyanazon a padon.

Egy pillanatra maga mellé tette a második fagylaltot.

Nem azért, mert hittem volna, hogy Thomas ott van.

Nem azért, mert úgy akart tenni, mintha még élne.

Egyszerűen azért, mert hiányzott.

Aztán egy arra haladó gyerek a nagymamájával ránézett a még érintetlen fagylaltra.

– El fog olvadni.

Márta hangosan felnevetett.

-Igazad van.

Felajánlotta a fagylaltot a nagymamájának.