1. RÉSZ
– „Csak egy szívességet kérek öntől, doktor úr… kérem, ne mondja meg apám menyasszonyának, hogy a vitaminokat adom a kiscicának. Neki nagyobb szüksége van rájuk, mint nekem… nézze, már teljesen kopasz.”
A toll, amivel az űrlapot töltöttem, kicsúszott az ujjaim közül. Az állatorvosi rendelő halálos csendbe burkolózott, amit csak a régi hűtőszekrény zümmögése tört meg, amiben az oltásokat tartottam.
Carmen vagyok. Állatorvos vagyok egy kis környékbeli klinikán Mexikóvárosban, egy olyan helyen, amely a régi szépségszalontól örökölte a furcsaságait. Még mindig megvan az a hatalmas, faltól falig érő tükör, amelybe a gazdik nem tudják nem rápillantani, hogy megigazítsák a szőrüket, miközben én a kutyáikat vizsgálom, és egy alacsony mosdókagyló, az egyik olyan, amelyiken a fejeket mossuk, és ahol most a sáros mancsokat súroljuk.
Azon a délutánon a kiscica a rozsdamentes acélasztalon feküdt egy eldobható pelenkán. Az első pillanattól kezdve tudtam, hogy valami nagyon nincs rendben. Egy ilyen korú kiscica nem marad nyugton; sziszeg, fészkelődik, a karmait a laboratóriumi köpenybe vájja. De ez a kicsi csak lassan pislogott. Szürke és fehér bundája csomókban hullott, mintha valaki tompa ollóval tépte volna ki. Nyers, rózsaszín bőrfoltok voltak az oldalán és a farka tövében. Végighúztam az ujjamat a gerincén, és egy szőrcsomó ragadt a gumikesztyűmre.
„Mit mondtál, hogy hívták?” – kérdeztem, és igyekeztem nyugodt maradni, miközben előhúztam a dossziét.
– Pihe-puha – felelte Mia. A kislány alig érte el az állával az asztal szélét. Egy hideg és mandarinos rágógumi illatú kabátot viselt, és egy félrebillent gyapjúsapkát. – Tényleg nagyon pihés volt, amikor a piac mögött megtaláltam. Úgy nézett ki, mint egy pitypang.
„Pelusa”-t írtam a lapra, bár a név az állat állapotát tekintve kegyetlen tréfának hangzott. A lány mögött az apja, Mateo állt. Magas, görnyedt vállú, fáradt tekintetű férfi. Ruhája motorolaj szagú volt, keze pedig olyan olajfoltokkal volt foltos, amit még a műhelyből származó legerősebb szappan sem tudott eltávolítani. Egyszótagú szavakkal válaszolt a kérdéseimre, nehéz szomorúság nehezedett a vállára. „Keveset eszik”, „Sokat alszik”, „A semmiből kezdődött.”
Abban a pillanatban az asszisztensem, Lety, kidugta a fejét a recepción, és panaszkodott, hogy a kártyaterminál meghibásodott. Mateo, akit szinte megkönnyebbített, hogy kiszabadulhatott az orvosi rendelő feszültségéből, azt mondta, hogy azonnal fizet.
– Mia, maradj az orvosnál. Nem leszek sokáig – mondta, és elment, résnyire nyitva hagyva az ajtót.
Ekkor éreztem egy apró rángatást a laboratóriumi köpenyemen. Egy gyengéd rángatást, csupán két ujjal, olyat, amilyet egy gyerek ad az iskolában, amikor el akar mondani egy titkot, amit a tanárnak nem szabadna hallania. Megfordultam a székemben, hogy egy vonalban legyek a nagy, ijedt szemeivel, és ekkor vallotta be Mia a vitaminokat.
Nyeltem egyet, és a lehető leglazább hangon, mintha rajzfilmekről beszélnénk, megkérdeztem tőle:
„Milyen vitaminokat szedsz, Mia?”
A kislány az ajtó felé pillantott, megbizonyosodva arról, hogy az apja még mindig elterelődik, majd közelebb jött hozzám.
„Néhány csepp. Paola, apám barátnője adja nekem. Azt mondja, azért van, hogy ne ájuljak el többé. De szörnyű ízük van, doktor úr. Még akkor is csípik a nyelvemet, ha tejjel veszem be őket.”
„És sokat ájultál el?” – kérdeztem, miközben hideg gombócot éreztem a gyomromban.
– Igen. A minap elestem a zászlófelvonás alatt. Álltam, és hirtelen… puffanás!, a terasz padlójára zuhantam. És még egyszer a tortillasornál. Apának kellett cipelnie. Paola azt mondta neki, hogy csak gyengeség, hogy vesz nekem valami nagyon jó vitaminokat, mert sokat tud az orvostudományról.
Laborköpenyem zsebébe dugott ujjaim idegesen babrálni kezdtek egy fecskendő kupakjával.
– És ő adja neked a kis üvegcsét?
„Lefekvés előtt hagyta, hogy a tejembe cseppentsem a cseppeket. Elég idős vagyok már ahhoz, hogy számoljak. De amikor Paola odajött, ő maga fogta a kis sötét üvegcsét, az ablakban lévő fény felé tartotta, és figyelmesen nézte. Ellenőrizte, mennyi maradt. Aztán azt mondta nekem: »Milyen jó kislány vagy, mindet elvitted«, és velem is elvitte az összeset, ha vacsorára marad. Paola még nem lakik velünk, de az esküvő után beköltözik.”
Mia elmagyarázta, hogy Pelusát sírva találta apja műhelyében, a gumiabroncsok közelében. Csupa csont és bőr volt. Mivel azt akarta, hogy megerősödjön, elkezdte „varázscseppjeit” a tejestáljába tenni. „Először undorodott, de aztán megszokta. És én, amióta elkezdtem Pelusának adni a cseppjeimet… Már nem ájulok el, doktor úr. Már nem esek el. Nagy lány vagyok” – mondta büszkén mosolyogva.
Ránéztem a kiscicára. Miára néztem. Az arca rózsás volt, tele élettel. Egyáltalán nem tűnt betegnek. Fluffy viszont a halál szélén állt. Bizsergett a bőröm. Láttam már ilyet. Évekkel ezelőtt, egy másik kolóniában, amikor egy őrült elkezdte mérgezni a környékbeli kutyákat. Így érkeztek: szőrtelenek, lassan elhalványultak, és mindenkit megtévesztettek azzal, hogy a mérget egyszerű rühösségnek álcázták.
Megkértem Miát, hogy hozza el azokat a vitaminokat másnap. Titokban. „Mint a kémek” – mondtam neki. Bólintott, ezzel megpecsételve a titkunkat.
Amikor Mateo visszatért, mondtam neki, hogy a macska az állatorvosnál marad, de valami másra is figyelmeztettem: Miának kórházba kell mennie egy teljes kivizsgálásra. Mateo lesújtottnak tűnt. Megemlítette a menyasszonyát, Paolát, és azt, hogy a nő „idegbetegséget” diagnosztizált nála Mia anyjának elvesztése miatt.
