Fogalmad sincs arról a szörnyetegről, ami a házukban aludt… és amit a kis üvegedényen keresztül felfedezni készültek, az örökre megsebezte a családot. El sem hiszed, mi történt másnap.
2. RÉSZ
Másnap Mateo olyan korán hozta Miát a klinikára, hogy Lety még be sem kapcsolta a fűtést a recepción. Mia berohant, levette gyapjúsapkáját, és egyenesen Pelusa ketrecéhez ment. A cica alig emelte fel a fejét, a mancsa még mindig az infúzióhoz volt csatlakoztatva, de ránézett.
„Felismert engem, Carmen néni! Felismert engem!” – suttogta Mia csillogó szemekkel.
Míg Mateo a bejáratnál Letyvel rendezte a számláit, Mia kinyitotta az unikornisos hátizsákját. Remegő kézzel húzott elő egy tiltott kincsként összegöngyölt kis piros kesztyűt. „Úgy csomagoltam be, hogy ne adjon ki hangot, pont ahogy mondtad” – suttogta.
Nem nyúltam az üveghez puszta kézzel. Felvettem a gumikesztyűmet, kibontottam a gyapjúból készült tekercset, és elővettem egy sötét üvegből készült patikai üveget. Egy ismert gyermekvitamin-márka makulátlan fehér címkéje volt rajta. De ha jobban megnézted, egy régebbi címke megsárgult széle látszott a matrica alatt. Betettem egy lezárt laboratóriumi mintazacskóba. Mia tátott szájjal, lenyűgözve bámult rám, mintha egy detektívfilmben lennénk.
Még aznap reggel elküldtem Mateót és Miát a Gyermekkórházba. Beszéltem a barátnőmmel, Dr. Elenával, a gyermekosztály vezetőjével. Megkértem, hogy vegye fel a lányt, és végezzen el minden lehetséges toxikológiai vizsgálatot.
Amikor megérkeztek a kórházba, Dr. Elena nagyon egyértelműen fogalmazott Mateóval szemben. A szemüvege fölött ránézett, és azzal a tekintélyt parancsoló hangon, amely csak az évek során szerzett életmentő tapasztalatok eredménye, lefektette a szabályokat: „Külső gyógyszerek tilosak. Házi készítésű vitaminok tilosak. Minden, amit a lány fogyaszt, tőlünk származik.” Mateo, zavartan és ártatlanul, megpróbált azzal érvelni, hogy a menyasszonya adott neki „nagyon jó cseppeket gyengeségre”.
– Ne hozz magaddal semmit! – vágott közbe Elena élesen. – Megadjuk, amire szükséged van.
Órákkal később az igazi hurrikán lecsapott a kórházra. Paola.
Parfümjének sűrű, édes és nyálas illata már azelőtt betöltötte a folyosót, hogy egyáltalán megjelent volna. Belépett, drága magassarkúja kopogott a linóleumon. Makulátlan kabátot viselt, hosszú, strasszokkal díszített körmöket, és egy aranytokos telefont tartott a kezében. Az ajtóban, még csak köszönés nélkül, követelte Mia elbocsátását.
„Egész életemben a gyógyszeriparban dolgoztam, ismerem a legjobb orvosokat” – mondta, leereszkedő hangon, mint aki hiszi, hogy a pénzzel és a külsőséggel bármit meg lehet venni. „Magam fogom felnevelni. Követelem, hogy hazavihessem a lányomat.”
Elena meg sem rezzent. „Az apa már aláírta a kórházi kezelésbe való beleegyező nyilatkozatot, és tudomásom szerint te nem az anyja vagy.” Paola felháborodottan felhorkant, és Mateo felé fordult, sürgetve őt. „Mateo! Hagyod, hogy egy macskaorvos megmondja, mit csinálj a lányoddal?” De Mateo ezúttal határozottan kitartott. Tudni akarta, miért ájul el a lánya.
Amikor Mateo kiment, hogy felvegye a kapcsolatot a műhelyből érkező hívást, Paola egyedül maradt Miával a szobában. Az ágy fölé hajolt, és édes hangja hirtelen eltűnt. Hangneme hideggé, fenyegetővé változott.
„Hol az üveg, Mia? Te hoztad?” – kérdezte, miközben hosszú körmeit az állába vájta.
Mia remegve, de bátran hazudta: „Véletlenül öntöttem ki. Kiömlött az egész, és én feltakarítottam.” Paola vérfagyasztó, visszafojtott gyűlölettel meredt rá, majd hirtelen elengedte, amikor Mateo visszatért.
Még aznap este bementem a kórházba. Dr. Elena bezárkózott a kis irodájába, és az orrnyergét dörzsölte. Már megkapta az állami laboratórium eredményeit.
– Az üvegben nincsenek vitaminok, Carmen – mondta Elena dühösen remegő hangon. – Ez egy erősen mérgező anyag. Halálos méreg, amit egyetlen patika sem adna gyereknek. És Mia vérében is találtunk nyomait. Ha nem adta volna oda a macskának, a lány halott lenne.
Átadtuk a bizonyítékokat Vargas parancsnoknak, egy rendőrségi nyomozónak, aki csendben érkezett, mindent feljegyzett, és lezárta az üveget. Amikor Vargas áttekintette a feljegyzéseket, felfedezte az indítékot: a házat. Mia édesanyja, mielőtt rákban meghalt, a lány nevére írta a házat. Ha Mia meghal, Mateo örökli. Paola akarta a házat, de nem akarta egy másik nő lányát felnevelni.
A probléma az volt, hogy Paola nem akarta elengedni a dolgokat. Mia nem haldoklott, a macska élt, Paola pedig elvesztette az önuralmát.
A terv, amit a rendőrség aznap este a kórházban kieszelt, egy komplett öngyilkos küldetés volt… és ha úgy gondolod, hogy ez a nő már bebizonyította gonoszságát, készülj fel, mert a lelepleződni készülő árulás lélegzet-visszafojtva, összetört szívvel és vérben forrva fogja hagyni. El kell olvasnod a 3. részt.
3. RÉSZ
A kórházban töltött napok fullasztóan és nyomasztóan teltek. A klór és a főtt ételek szaga mintha mindenki ruháját átjárta volna. Mindeközben Vargas parancsnok és csapata egy olyan csapdát állított, amiben nem volt hely a hibának. Tudtuk, hogy Paola kétségbeesett; már csak napok múlva lesz az esküvője Mateóval, és a terve, hogy megszabaduljon Miától, kezdett kicsúszni az irányítás alól.
„Megpróbálja majd itt a kórházban befejezni a munkát” – mondta Vargas telefonon olyan hidegséggel, hogy a hátamon végigfutott a hideg. „Sarokba szorították. És a sarokba szorítottak hibákat követnek el.”
