– Ezek a cseppek, te idióta! – kiáltotta, strasszokkal kirakott körmeit a férfi arca előtt lengette. – Mi vagyok én abban a házban, mi? Potyázó! Minden az éhező lány nevén van. A ház a halott feleségedé volt! Minden Miáé. Nem azért akartam férjhez menni, hogy valaki más lányát neveljem fel egy olyan házban, ahol még a függönyöket sem cserélhetem ki engedély nélkül.
A ruhazsák kicsúszott Mateo kezéből. A gyönyörű kék ruha a linóleumra hullott, szétterülve, mint a szomorúság foltja. Mateo térdre rogyott, képtelen feldolgozni, hogy a nő, akit éppen be akart hozni az otthonába, lassan mérgezte az egyetlen lányát.
Abban a pillanatban kitárult az ajtó. Vargas parancsnok lépett be, nyomában a rénszarvasos pulóveres fiatalemberrel.
– Paola Valeria Hernández, letartóztatásban van emberölési kísérlet miatt – mondta Vargas nyugodt, de halálos hangon. – Kérem, tegye a kezét a háta mögé.
A bilincsek fémes kattanása visszhangzott a szobában. Paola nem szólt több szót. Miközben elvezették, csak még egyszer utoljára fordította a fejét, hogy megvetően nézzen a padlón heverő kék ruhára.
– Semmit sem vittem el, Carmen néni… Esküszöm az életemre, egy cseppet sem – suttogta Mia mögöttem, a pulóveremet szorongatva. Megfordultam, és szorosan megöleltem.
Dr. Elena lihegve rohant be, és azonnal elrendelte, hogy bizonyítékként távolítsák el a foltos lepedőket. Vargas odalépett hozzám egy bizonyítékgyűjtő zacskóval, én pedig beledobtam az üveget. A szemembe nézett, és bólintott. „Mindent felvettünk. A hang tökéletes” – suttogta.
Azon az estén, a hideg kórházi váróteremben ülve, elmondtam Mateónak az egész igazságot. Az első gyanútól kezdve a laborvizsgálatokig. A fejét a kezébe temetve hallgatta, csendben sírt, bűntudattól lesújtva.
– Minden nap emlékeztettem rá, hogy vegyen be vitaminokat… Még azt is mondtam neki, hogy vegye be magam – ismételte meg, sírástól elcsukló hangon. – Ha nem lett volna a kiscica… én magam öltem volna meg.
Megmutattam neki a Pelusa evéséről szóló videót. Mia, aki már nyugodtabb volt, nevetett, amikor látta, hogy a cica nyalogatja a tányért. Mateo felnézett, a képernyőre pillantott, és lassan bólintott. Azon az éjszakán Dr. Elena megszegte a szabályokat, és hagyta, hogy Mateo hajnalig a lánya ágya melletti székben aludjon, és fogta a kezét.
A jogi eljárás szinte az egész télen át tartott. Paola arroganciájában a legjobb ügyvédeket követelte. De a rejtett kamerás felvételekkel, a lefoglalt fiolával és annak a személynek a vallomásával szemben, aki a feketepiacon eladta neki a mérget, nem volt kiút.
A tárgyalóterem kicsi és fülledt volt. Mateo minden meghallgatáson ugyanabban a szerelődzsekiben vett részt, a padlót bámulva, a megbánástól emésztve. Amikor Paola elmondta utolsó vallomását, egy csepp smink nélkül, rövidre vágott körmökkel és üres tekintettel, megismételte egyetlen védekezését: „Csak a saját házamat akartam. Egy életet, ami az enyém, nem egy halott nő maradványait.”
A bíró nem volt kegyelemre méltó. Tíz év börtön.
Az ítélethirdetés napján Miával kint vártunk, egy cementpadon ülve a jacarandafák alatt. Kezdett melegedni az idő a városban. Mia izgatottan mesélte, hogy Pelusa már alszik a párnáján, és hogy a haja visszanő, bár úgy néz ki, mint „egy régi, rosszul varrt plüssállat”.
Mateo kilépett a bíróság ajtaján. A lépcsőn állt, a semmibe bámult, a nyakát dörzsölgette, és nem mert ránk nézni. Mia odafutott hozzá, és átölelte a derekát.
– Apa, Pelusa most már egészen kövér! – kiáltotta boldogan. – Összecsaptuk!
Mateo leguggolt ott a koszos betonon, és a lányába kapaszkodott, miközben először sírt őszinte megkönnyebbüléstől. Én a padnál maradtam, igazgattam a táskámat, próbáltam helyet adni nekik. Amikor felnéztem, Mateo Mia kalapja fölött nézett rám. Ajkai hangtalanul mozogtak, de tökéletesen ki tudtam olvasni rajtuk: „Köszönöm.”
Egy évvel később újra virágba borult az élet a klinikán. Lety még mindig a recepción kötött. Mia annyit nőtt, és most tökéletes fonatokat viselt, amelyeket – büszkén dicsekedett mindenkinek – az apja YouTube-videók nézésével tanult meg.
Pelusa más macska volt. Hatalmas, kövér, fenséges, szürke bundája pedig egészségtől ragyogott. Az alultáplált, kopasz kiscicának semmi nyoma sem maradt abból a cipősdobozból.
Mateo mostanában minden kifogással elvitte Pelusát az állatorvoshoz. „Tüsszentett” – mondta nagyon komolyan. „Furcsán nézett rám.” Lety a szemét forgatta, és viccelődött, hogy a macska aktája vastagabb, mint a Biblia.
Azon a szombat délutánon, miután megvizsgáltam a macskát, és hivatalosan is a küldöttség legegészségesebb állatának nyilvánítottam, Mateo idegesen szorongatva a baseballsapkáját állt előttem.
– Dr. Carmen… nos, Mia és én arra gondoltunk… ha nincs programja holnapra, vasárnapra, átjönne ebédelni? – habozott, elpirulva. – Grillezünk. Mia pedig kukoricakenyeret akar sütni. Segítek neki, bár néha odaégetem a serpenyőt. Hozd el a kutyádat is; nagy udvarunk van.
Mia, aki a hatalmas Pelusát ölelte, könyörgően nézett rám.
– Nagyon szeretnék – feleltem, és egy kellemes melegséget éreztem a mellkasomban, amit már régóta nem. – Ott leszünk.
Mateo hatalmasat sóhajtott megkönnyebbülten, Lety pedig a recepcióról mormolt egy „Ó, végre!”-t, amit mi úgy tettünk, mintha nem hallanánk.
Mielőtt elment volna, Mia odajött hozzám, és megrántotta a köntösömet. Két ujjal. A titkos kódunk.
– Ne mondd meg apámnak, hogy én kényszerítettem, hogy meghívjon – suttogta a fülembe huncutul mosolyogva. – Esküszik rá, hogy az ő ötlete volt.
