A megfigyelése érdekében a rendőrség filmes akciót indított. Egy karbantartónak álcázott rendőr lépett be Mia szobájába azzal az ürüggyel, hogy füstérzékelőt cserél. A valóságban egy hangrögzítővel ellátott mikrokamerát szerelt be. Az orvosi pihenőben, közvetlenül Mia szobája mellett, egy rénszarvas pulóvert viselő fiatal nyomozó ült egy laptop előtt fejhallgatóval. Innen tökéletes rálátásunk volt a lányra, a hordágyára és az ajtóra.
Dr. Elena a maga részéről világossá tette Mia számára a szabályokat: „Figyelj jól, szerelmem. Semmit sem ehetsz vagy ihatsz, amit a nővér nem ad közvetlenül a kezedbe. Még gyümölcslevet sem, még édességet sem. Főleg, ha Paola adja. Érted?” Mia, aki egy kis kutya alakú brosst szorongatott a mellkasához, amit az orvos adott neki bátorságért, és egy katona komolyságával bólintott.
Az állatorvosi rendelőben Pelusa felépülése egy kisebb csoda volt. A cica már önállóan állt. Azon a reggelen adtam neki egy tányér pástétomot, és legnagyobb meglepetésemre nemcsak hogy megette az egészet, de lenyalta a tányért, és dorombolni kezdett. Rekedtes dorombolás volt, mint egy régi motor, de tele élettel. Felvettem egy videót a telefonommal. Azt akartam, hogy Mia lássa. Azt akartam, hogy Mateo lássa. Egy kis fényt akartam adni nekik a sok sötétség közepette.
Délután Mateo bejött a klinikára. Elgyötörtnek tűnt, szeme alatt sötét karikák éktelenkedtek, ami éles ellentétben állt a munkaruhájával. A mobiltelefonja is nála volt. Mutatott nekem egy képet egy gyönyörű égkék ruháról, aminek a derekán szatén masni volt.
„Paola Miának vette. Az esküvőre lesz” – mondta, miközben a tarkóját dörzsölgette, keresve a megszokott, de már nem létező állapotot. „Azt mondja, ma be kell vinnem a kórházba, hogy felpróbáljam, és megnézzem, kell-e igazítani rajta. Később ott lesz.”
A szívem kihagyott egy ütemet. Tökéletes pillanat volt Paola számára. Egyedül a babával és a ruha mentségével. Azonnal felhívtam Vargast. „Ma este. Ma este lesz.”
Korán bezártam a klinikát, és taxival mentem a kórházba. Az út végtelennek tűnt, miközben Mexikóváros fényeit néztem az ablak előtt, miközben a telefonomat szorongattam a zsebemben. Amikor megérkeztem, Mateót a bejáratnál találtam, amint a cipővédő géppel küzdött. A kék ruhát egy átlátszó ruhazsákban hozta.
„Carmen doktor úr, mit keres itt?” – kérdezte meglepetten.
– Jó hírem van Miának Pelusáról – hazudok félig, és érzem, hogy remeg a hangom –, elmegyünk hozzá.
Végigsétáltunk a folyosókon. Krumplipüré és főtt káposzta illata terjengett, valószínűleg a vacsoraidő óta. Mateo egy lépéssel előttünk ment, de amikor közeledtünk a nővérpulthoz, hirtelen megálltunk. Egy nővér közölte velünk, hogy Mateo menyasszonya, Paola, sokkal korábban érkezett a tervezettnél, és már bent van.
Éjjellátó parfümjének illata betöltötte a folyosót. A szoba üvegajtaja résnyire nyitva volt. Pár lépést tettem előre, Mateót magam mögött hagyva, és amit láttam és hallottam, attól összeszorult a gyomrom.
Paola az ágy szélén ült makulátlan gyöngyházszínű kabátjában. Mobiltelefonja képernyővel lefelé feküdt a lepedőn. Az egyik kezében egy kicsi, sötét üvegcsét tartott, nyitott cseppentővel. A másikkal Mia vállát erősen a párnához nyomta.
– Nem tehetem – hallottam Mia vékony, remegő, de határozott hangját. – Az orvos azt mondta, hogy csak a nővértől fogadhatok el dolgokat.
– A nővér tálalja a vacsorát, nincs rád ideje, kölyök – sziszegte Paola. A hangja már nem volt édes, egy vipera sziszegésére hasonlított. – Nesze! Ha nem, a macskád úgyis meg fog halni. Nincs, ami megmenthetné.
Mia összeszorította az ajkait, és elfordította az arcát. Könnyes tekintete az üvegen keresztül találkozott az enyémmel.
Nem gondoltam rá. Nem kiabáltam, és senkit sem hívtam. Azzal a sebességgel és nyugalommal léptem be a szobába, amit orvosi vészhelyzet esetén használok.
– Ez hazugság – mondtam hangosan, mire Paola összerezzent. – Pelusa ma egyedül evett.
Mielőtt Paola reagálhatott volna, rávetettem magam, és megragadtam az üveget. Megcsavarta a csuklómat, de nem engedtem el. Egy csepp sötét folyadék Mia fehér takarójára hullott, zavaros foltot hagyva maga után. Sikerült visszakapnom a kezéből az üveget, a hüvelykujjammal eltakarva a csőrét, és közé és az ágy közé léptem. Mia a derekamba kapaszkodott, és rémülten zokogott.
Paola dühösen talpra ugrott. De amikor megfordult, Mateót látta az ajtóban állni.
Paola arca egy másodperc tört része alatt megváltozott. A gondoskodó és aggódó nő maszkja hátborzongató gyorsasággal tért vissza az arcára. Pánikot színlelve rohant felé.
„Mateo, szerelmem! Ez a nő megőrült!” – bejött, és kikapta a vitaminokat a lány kezéből, majdnem megbántva őt.
Mateo lebénult. Paolára nézett, majd a kezemben lévő üvegre, végül a kislányára, aki sírt és belém kapaszkodott. A kék ruhás ruhazsák gyűrődött a kezében, annyira szorosan szorította.
– Elküldjük elemzésre – mondtam, Paolára meredve. – Pontosan olyan, mint az első üveggel, amit Mia adott.
Paola arca eltorzult. Rájött, hogy mindent tudunk. Hogy az eredeti üveg sosem ömlött ki, hogy az egész csapda volt. Udvarias és meggyőző orvoslátogatói hangja teljesen elcsuklott, és egy hisztérikus és vulgáris sikolyba torzult.
„Azt hitted, nem veszem észre, hová rejtette ez a kölyök a cseppeket, amikor az a fránya macska megkopaszodott?” – kiáltotta, elvesztve a türelmét.
– Paola…? – Mateo hangja úgy jött ki, mint egy kaparászás, megtört és rémülettel teli–. Miről beszélsz? Milyen cseppekről?
