1. RÉSZ

– A nagymamád már nyolcvankét éves. Miért kell neki egy háromszobás lakás, ha bármelyik nap meghalhat? A lányom fiatal, és megérdemli, hogy élvezze.

Anyósom, Teresa, ezeket a szavakat ejtette ki, miközben hatalmas táskáját a konyhaasztalomra tette, mintha régi bútorok szétosztásáról beszélne.

Vasárnap reggel kilenc óra volt Guadalajarában. Alig készítettem el a kávémat, amikor váratlanul megjelent a férjem, Daniel kíséretében, aki percek óta kerülte a szemkontaktust.

– A nagymamám, Elena, tökéletesen jól van – feleltem. – Tegnap elment a piacra, hat háztömbnyit gyalogolt, és a saját szatyraival tért vissza.

„Pontosan ez aggaszt, Mariana. Egy egyedül élő idős asszony bármikor eleshet. Az lenne az ésszerű, ha elvinnénk egy idősek otthonába, ahol gondoskodhatnak róla.”

Ott hagytam a csészémet az asztalon.

– És mi történne a lakásoddal?

Anyósom elmosolyodott.

–Fernanda letelepedhetne ott. Ez mindenki számára csodálatos megoldás lenne.

Fernanda a legfiatalabb lánya volt, huszonhat éves. Egy fiatal nő, aki már három éve mondogatta, hogy keresi az igazi hivatását, bár fő tevékenysége abból állt, hogy délben felkelt, és fényképeket posztolt olyan éttermekben, amiket valaki más fizetett.

Régóta ez a valaki Dániel volt.

A férjem tizennégy éves volt, amikor meghalt az apja. Azóta Teresa ugyanazt a mondatot ismételgette neki:

– Te vagy a család férfi tagja. Neked kell gondoskodnod a húgodról.

És Dániel megtette.

Fizette a tandíját, a telefonszámláját, a nyaralását, sőt még az egyetemi diplomáját is, amit Fernanda az első félév után otthagyott.

Amikor összeházasodtunk, Daniel továbbra is minden hónapban küldött neki pénzt.

Mígnem egy este átnéztük a számláinkat.

– Három éve halogatjuk az autóvásárlást – mondtam neki. – Tényleg feláldozzuk a jövőnket egy felnőtt nő eltartására, aki nem akar dolgozni?

Egy nehéz beszélgetés után Daniel abbahagyta húga szeszélyeinek finanszírozását.

Teresa sosem bocsátotta meg nekem.

De négy hónappal korábban felfedezett valamit, amit rendkívüli lehetőségnek tartott.

Elena nagymamám közjegyző előtt hivatalossá tette nekem a lakása adományozását, fenntartva magának a jogot, hogy élete végéig ott lakjon. Élete végéig ott fog élni, teljes joggal élvezve otthonát.

Attól a pillanattól kezdve az anyósom úgy kezdett beszélni a lakásról, mintha az egész családé lenne.

– Elég volt, anya – szólt közbe Daniel aznap reggel. – Elena nagymama sehova sem megy.

Teresa dühösen elviharzott.

Azt hittem, értem.

Hibáztam.

Két héttel később a nagymamámat kórházba szállították magas vérnyomás miatt. Az orvosok úgy döntöttek, hogy néhány napig megfigyelés alatt tartják, bár hamarosan megerősítették, hogy állapota stabil.

Teresa megjelent a szobájában egy doboz édes kenyérrel és eltúlzott mosollyal.

– Ó, Doña Elena, micsoda fájdalom volt megtudni, hogy kórházba került. A te korodban már nem bírod tovább egyedül.

Nagymamám felnézett az újságjából.

– Az én koromban még mindig felismerem, ha valaki meglátogat, és ha az a célja, hogy kihasználjon.

Anyósom úgy tett, mintha nem hallaná.

Elővett a táskájából egy idősek otthonának brosúráját.

– Nézd ezt a gyönyörű helyet! Kertek, ápolónők és napi ötszöri koszt vannak.

– Van házam, növényeim és barátaim – felelte a nagymamám. – Nincs szükségem senkire, aki megszervezze az életemet.

Terézia összeszorította az ajkait.

– Mindig is nagyon makacs voltál.

– És túlságosan is érdeklődsz az ingatlanjaim iránt.

Anyósom összeszedte a holmiját, és elment, becsapva az ajtót.

De amikor megágyaztam, felfedeztem, hogy egy újabb papírlapot hagytam a párna alatt.

Nem reklám volt.

Saját kezűleg írt lista volt.

Azt mondta:

„Hétfő: költöztesd Elenát a rezidenciára. Kedd: add át a lakáskulcsokat Fernandának.”

És alatta még valami felháborítóbbat tett hozzá:

„Nem engedem, hogy Mariana tovább halogasson dolgokat.”

Az a nő már eldöntötte, hogy kitiltja a nagymamámat a saját házából.

És még mindig nem tudta elképzelni, meddig lenne hajlandó elmenni.

2. RÉSZ

Amikor megmutattam Danielnek a listát, elsápadt.

– El sem hiszem, hogy anyám mindezt megkérdezés nélkül tervezte.

– Az édesanyád azt hiszi, hogy a nagymamámnak el kell tűnnie, hogy a húgod kényelmesen élhessen – válaszoltam. – És ha nem állítjuk meg, legközelebb valami rosszabbat fog csinálni.

Dániel megígérte, hogy beszél velük.

Három nappal később azonban, éppen amikor a nagymamám visszatért a lakásába, Teresa és Fernanda újra megjelentek nálunk.

Ezúttal nem hoztak szórólapokat.

Követeléseket hoztak fel.

Fernanda drága ruhában és frissen festett körmökkel lépett be. Engedélyt nem kérve leült a fotelbe.

„Egyszer s mindenkorra meg kell oldanunk a helyzetemet” – jelentette ki.

„Milyen helyzet?” – kérdeztem.

Teresa a tenyerével az asztalra csapott.

„A lányom elpazarolja a fiatalságát azzal, hogy velem él. Függetlenné kell válnia, emberekkel kell találkoznia, fel kell építenie a jövőjét. És neked megvannak az eszközeid, hogy segíts neki.”

Dániel felsóhajtott.

–Fernanda kereshet munkát és bérelhet lakást, akárcsak több millió másik ember.

A sógornőm hangosan felnevetett.

– Nyolcezer pesóért dolgoznál egy irodában? Kérlek! Sokkal jobb dolgokhoz van tehetségem.

„Akkor használd ezt a tehetséget pénzkeresésre” – válaszoltam.

Teresa rám mutatott.

– Ne gúnyolódj vele! Mivel a nagymamád nem hajlandó elhagyni a lakását, te fogod fizetni Fernanda lakbérét.

Mereven bámultam.

-Bocsánat?

– Tizennyolcezer peso havonta. Találtunk egy gyönyörű lakást egy kellemes környéken, parkolóval és terasszal. Ezt a pénzt minden hónapban be kell fizetni, amíg a nagymamád lakása felszabadul.