Dániel felkelt.

– Anya, egy még élő ember házáról beszélsz!

– És ez így mehetne még tíz évig! – vágott vissza Teresa. – A lányomnak várakozással kell elpazarolnia az életét?

Felháborodást éreztem, ami égett bennem.

De aztán támadt egy ötletem.

Olyan egyszerű ötlet, hogy el kellett fojtanom egy mosolyt.

– Rendben – mondtam nyugodtan. – Segítsünk Fernandának a lakbérrel.

Dániel rémülten nézett rám.

– Marianna, mit mondasz?

Anyósom elégedetten felemelte az állát.

– Látod, fiam? A feleséged érti, mit jelent a család fenntartása.

Fernanda azonnal elővette a telefonját.

– Megadom a CLABE-számomat, hogy átutalhasd.

„Holnap reggel nyolckor” – mondtam neki. „Készülj fel. Segítek neked előteremteni a szükséges pénzt.”

– Nem tudnád most azonnal befizetni?

– Nem. Holnap.

Terézia a győzelmét ünnepelve távozott.

Amint becsuktuk az ajtót, Daniel megragadta a vállamat.

– Nincs tizennyolcezer pesónk, amit havonta adhatnánk neki!

– Nyugi. Egyetlen fillért sem adok neki.

– Szóval, mit ígértél az előbb?

— Lehetőség pénzkeresetre.

A megye középen helyezkedik el.

A barátnőm, Rosa egy profi takarítócéget vezetett. Állandóan szüksége volt személyzetre, hogy átadja a felújított lakásokat, és hetek óta mondogatta, hogy el van telve munkával.

Még aznap este felhívtam.

– Vannak szabad műszakjaik egy tapasztalatlan lány számára, aki szeretne önállóvá válni?

– Holnap kezdünk takarítani egy lakást, miután felújították – válaszolta. – Szükségem van egy asszisztensre. Mindent elmagyarázunk, megadjuk neki a védőfelszerelést, és ennek megfelelően fizetünk. De dolgoznia kell.

-Tökéletes.

Másnap reggel Fernanda időben megérkezett.

Műbőr szoknyát, magas sarkú csizmát és hibátlan sminket viselt.

Kinyújtotta a kezét.

– Nos, hol a pénzem?

Bementem a mosókonyhába, és egy új vödörrel, néhány kesztyűvel és egy felmosóval tértem vissza.

Odaadtam neki őket.

– Itt a függetlenséged kezdete.

Fernanda úgy nézett a tárgyakra, mintha valami rossz viccet hallgatnának.

– Mi a fene ez?

– A munkaeszközöd. A barátom napról napra fel fog venni.

– Anyukám azt mondta, hogy ti fogjátok fizetni a lakbért!

–Azt mondtam, hogy segítek neked pénzt szerezni. Nem mintha támogatni foglak volna.

A sógornőm elvörösödött.

– Nem fogok vécét takarítani, mint egy szobalány!

Egyenesen ránéztem.

– Először is, a takarítás becsületes munka. Másodszor, senki sem kényszerít rá. Elutasíthatod a lehetőséget, és továbbra is kereshetsz valakit, aki fizet a szeszélyeidért.

Fernanda habozott.

Tudta, hogy ha pénz nélkül tér vissza, meg kell magyaráznia, miért utasított vissza egy igazi állást.

Végül kikapta a kezemből a vödröt.

– Rendben. Bebizonyítom neked, hogy bármikor tudok pénzt keresni.

Negyven perccel később megérkeztünk egy felújított épülethez.

Rosa egyenruhában, munkáscipőben és egy mappával a kezében várt ránk.

Fernandára nézett, majd a sarkára.

– Nem azért vagyunk itt, hogy modellkedjünk, kisasszony. Először is meg fog változni.

Fernanda idegesen felkuncogott.

– Mennyi ideig fog tartani? Délután dolgom van.

Rosa kinyitotta a mappát, és megmutatta neki a tevékenységek listáját.

—Először is, ellenőrizd a munkát és a fizetést. Te döntöd el, hogy elfogadod-e.

A sógornőm elolvasta az első oldalt.

Aztán a lakásra nézett, amit beborított az építési por.

A mosolya eltűnt.

– Mindezt meg kell tennem… ezért az összegért?

Róza nyitva tartotta az ajtót.

– Üdvözöllek abban a világban, ahol munkával lehet pénzt keresni.

És aznap reggel Fernanda felfedezett valamit, amit az anyja huszonhat évig titkolt előle.

3. RÉSZ

Fernanda életében nem dolgozott nyolc órát egyhuzamban.

Addig a reggelig az volt a terve, hogy pénzt szerezzen, felhívja Danielt, elmagyarázza, hogy vészhelyzete van, és várja az átutalást.

De Rosa nem Daniel volt.

Teresa sem volt hajlandó semmilyen kifogást kitalálni lánya szeszélyeinek igazolására.

Egy negyvennyolc éves nő volt, aki mások házait takarította, és tizenöt évnyi erőfeszítés után sikerült felépítenie egy kis céget tizenkét alkalmazottal.

„Itt senki sem dolgozik ingyen, és senkit sem fizetnek azért, hogy csak álldogáljon” – magyarázta. „Lesznek szüneteid, eszközeid és fizetésed. De lesznek felelősségeid is.”

Fernanda a feltételek áttekintése után elfogadta a műszakot.

Rosa adott neki egy tiszta egyenruhát, csúszásgátló cipőt, kesztyűt és porvédő maszkot.

A lakásban két hálószoba, egy nyitott konyha, két fürdőszoba és hatalmas ablakok voltak.

Első pillantásra gyönyörűnek tűnt.

De elég volt közelebb menni ahhoz, hogy minden felületen vakolatport, megszáradt festékfoltokat, ragasztómaradványokat és a hetekig tartó átalakítás során felhalmozódott koszt fedezzünk fel.

– Kezdjük a konyhával – parancsolta Rosa.

Fernanda fogott egy rongyot.

Végighúzta a kezét a gránit munkalapon, és elmosolyodott.

-Lista.

Rosa a felszínt figyelte.

– Gyere közelebb.

Néhány fehér vonalra mutatott a fal mellett.

– Ez építési por. Ha nem távolítjuk el megfelelően, száradás után újra megjelenik. Követnünk kell az eljárást.

Fernanda összevonta a szemöldökét.

– Nem tudná megcsinálni valamelyik alkalmazottad?

Rosa nyugodtan nézett rá.

– Ma te vagy az egyik alkalmazottam.

A másik két munkás összenézett.

Fernanda érezte, hogy ég az arca.

A következő órákban rájött, hogy a professzionális takarítás nem arról szól, hogy egy ronggyal áttöröljük és kellemes illatú szerrel befújjuk a felületet.

Átadás előtt meg kellett védeni a felületeket, megfelelő eszközöket kellett használni, a törmeléket a felületek károsítása nélkül el kellett távolítani, és minden szegletet ellenőrizni kellett.

Az üvegnek átlátszónak kellett lennie.

Az ablakkeretek makulátlanok voltak.