A csempefugák pormentesek.
És minden szobának meg kellett felelnie egy ellenőrzőlistának.
Fernanda több hibát is elkövetett.
Foltokat hagyott a tükrön, túl sok terméket használt a padlóra, és a munka egy részét meg kellett ismételni.
Délre teljesen kimerültem.
Egy Laura nevű kolléganő mellé ült, aki egy 42 éves nő volt, és otthonról hozott készételt.
„Mindig ilyen idegesítő?” – kérdezte Fernanda.
– Vannak rosszabb napok is – felelte Laura, miközben elővett egy rizses-csirkés dobozt. – De Rosa időben fizet. Ez sokat ér.
Fernanda rámeredt.
– És nem lenne kedved valami mást csinálni?
Laura elmosolyodott.
– Persze. Szeretném befejezni a házamat, és fizetni a lányom főiskolai tanulmányait. Ezért dolgozom.
A választól Fernanda szóhoz sem jutott.
Először ültem egy olyan nő mellett, aki a munkát nem büntetésnek, hanem a családja jövőjének építésének eszközének tekintette.
Emlékezett minden alkalomra, amikor kudarcba fulladtnak nevezett embereket, akik takarítottak.
És most először szégyellte a saját szavait.
Amikor véget ért a nap, fájtak a lábai, és alig tudta felemelni a karját.
A sminkje eltűnt.
A gondosan formázott haját kócos lófarokba fogta.
Az egyik díszített körme a kesztyű ellenére is lepattant.
Rosa ellenőrizte a munkát, és átadta neki a megbeszélt összeget.
Ezer peso.
Fernanda a bankjegyekre nézett.
-Ennyi az egész?
– Ennyit kapsz azért a műszakért, amiben megállapodtál – felelte Rosa. – És az első napodhoz képest nem volt rossz.
Fernanda fejben végezte el a számítást.
Tizennyolc teljes napot kellene dolgoznom, hogy kifizessem egyhavi lakbért.
Nem tartalmazza az utazási, étkezési, szolgáltatási vagy személyes költségeket.
És még egy összeget kellene előteremtenem a kezdeti befizetéshez.
„Szóval vannak olyanok, akik egész hónapban dolgoznak, és alig jönnek ki a pénzükből?” – kérdezte halkan.
Róza bólintott.
– Sokan. És vannak, akik a gyermekeiket, a szüleiket vagy az egész családjukat támogatják.
Fernanda lesütötte a tekintetét.
Eszébe jutott valami, amit előző este mondott:
„Nem fogom az időmet azzal pazarolni, hogy pár pesóért dolgozom.”
Most az a néhány peso egészen másképp nyomott a kezében.
De a szégyen nem volt elég ahhoz, hogy megakadályozza abban, hogy hibáztatót keressen.
Este nyolc órakor Teresa hallotta, hogy nyílik a háza ajtaja.
Felnézett a tévéből.
– Fernandita! Odaadták már a pénzt?
A lánya fáradt arccal, poros cipővel és egy reggeli ruháját tartalmazó táskával jelent meg.
Terézia hirtelen felállt.
– Istenem! Mi történt veled? Kiraboltak?
Fernanda sírni kezdett.
–Mariana elküldött, hogy takarítsak ki egy lakást!
– Hogy érted azt, hogy tiszta?
–Egész nap dolgoztam! Fáj a hátam, tönkrementek a körmeim, és alig kerestem ezer pesót!
Terézia lebénult.
Aztán az arca vörösödni kezdett.
– Az a nyomorult asszony! Úgy dolgoztat, mint egy szobalányt!
Fernanda lehuppant a kanapéra.
– Azt mondta nekem, hogy ha pénzt akarok a függetlenséghez, akkor meg kell keresnem.
Teresa felvette a telefonját.
-Ez így nem fog maradni.
Éppen vacsoráztunk, amikor megszólalt Daniel mobilja.
Amikor meglátta az anyja nevét, rám nézett.
-Kontextus?
– Persze. Tedd kihangosítóra.
Amint felvette a hívást, egy sikolyt hallottunk.
„Dániel! A feleséged egy szégyenletes személy! Megalázta a húgodat idegenek előtt!”
A férjem lehunyta a szemét.
– Anya, halkítsd le a hangod.
–Kényszerítette, hogy vécét takarítson! Úgy küldte dolgozni egy idegennel, mintha rabszolga lenne!
– Rosa üzletasszony, Fernanda elfogadott egy állást és megkapta a fizetését – vágtam közbe –. Senki sem kényszerítette, hogy maradjon.
–Fogd be a szád, Mariana! Nincs jogod megszólalni azok után, amit tettél!
Dániel gyengéden megkopogtatta az asztalt.
– Anya, soha többé ne beszélj így a feleségemmel!
Csend lett.
Teresa láthatóan képtelen volt elhinni, hogy a fia az előbb ellentmondott neki.
– Meg fogod védeni őt azok után, amit a saját húgoddal tett?
– Meg fogom védeni, ami helyes.
– Fernanda jobb életet érdemel!
– Akkor meg kell dolgoznia, hogy megszerezze.
Anyósom keserűen felnevetett.
– Amióta feleségül vetted azt a nőt, már nem törődsz az igazi családoddal.
Dániel mozdulatlan maradt.
Ismertem ezt a kifejezést.
Az anyja több mint húsz évig használta.
Valahányszor venni akart valamit, utazni, pénzt megtakarítani, vagy egyszerűen csak pihenni, Teresa emlékeztette, hogy a nővérének szüksége van rá.
De azon az éjszakán valami megváltozott.
– Anya, amikor apa meghalt, tizennégy éves voltam.
Terézia hallgatott.
„Abban a korban az iskolára kellett volna gondolnom, a barátaimmal való focizásra, az osztálytársaimmal való lógásra. De te engem tettél felelőssé mindenért.”
– Mert egy család voltunk!
– Mert elhitetted velem, hogy ha Fernanda nem boldog, az az én hibám!
Hallottam, hogy a férjem mély levegőt vesz.
– Én fizettem a tanulmányait, amiket félbehagyott. Vettem neki telefonokat, amiket minden évben cserélt. Én fizettem a szabadságait, amíg hétvégén dolgoztam.
– Ő a húgod!
– És szeretem! De szeretni őt nem jelenti azt, hogy egész életemben megtartom.
Terézia sírni kezdett.
– Apád szégyellné magát miattad.
Ez volt a legkegyetlenebb csapás.
Néhány másodpercig azt hittem, Daniel ismét feladja.
A hangja azonban határozottan csengett.
– Apám szomorú lenne, ha tudná, hogy évek óta a halálát használod fel arra, hogy irányítsd a gyerekeidet.
A vonal másik végén semmi sem hallatszott.
Aztán Dániel hozzátette:
