–És van még valami. Mariana megtalálta a listát, amit a kórházban hagytál. Tudjuk, hogy Elena nagymamát akartad kihozni a házából.
– Az ő érdeke volt!
– Nem, anya. Azért tette, hogy Fernandának adjam a lakást.
– Annak az öregasszonynak nincs is szüksége ennyi helyre!
Dániel felállt.
– Soha többé ne szólítsd így őt!
– Most egy idős asszonyt is meg fogsz védeni, aki még csak nem is vér szerinti rokonod?
A férjem megfogta a kezem.
– Elena több tisztelettel bánt velem, mint amennyit te mutattál Marianának az esküvőnk óta.
Teresa újra sikoltozni kezdett.
De Dániel már döntött.
– Mától kezdve minden átutalásnak, kölcsönnek és pénzügyi szívességnek vége. A konyhafelújítást sem fogom kifizetni, amire kértél.
– Nem merészelnéd!
– Döntöttem. Ha azt akarod, hogy továbbra is kapcsolatban maradjunk, tisztelned kell a feleségemet, és békén kell hagynod a nagymamáját.
– Az anyád vagyok! Mindent nekem köszönhetsz!
Dániel egy olyan mondattal válaszolt, amit soha nem fogok elfelejteni:
–Tisztelettel és szeretettel tartozom neked, Anya. Nem tartozom neked a házasságommal, a fizetésemmel, vagy azzal a jogommal, hogy mások életéről döntsek.
Aztán letette a telefont.
Néhány másodpercig a telefonját bámulta.
Láttam, hogy enyhén remegnek a kezei.
Odamentem és megöleltem.
-Minden rendben?
Daniel a homlokát a vállamra hajtotta.
– Annyi éven át próbáltam jó fiú lenni, hogy elfelejtettem: nekem is jogom van a saját életemet élni.
Azt hittem, ez a hívás véget vet a problémának.
De két nappal később a nagymamám mondott nekem valami nyugtalanítót.
Az épületkezelő elmondta neki, hogy egy nő megkérdezte, milyen feltételeknek kell megfelelnie ahhoz, hogy nagyméretű bútorokat hozhasson be a lakásba.
A nő a tulajdonos rokonaként mutatkozott be.
A nagymamámnak nem kellett hallania a nevét.
„Teresa volt az, ugye?” – kérdezte.
Bólintottam.
Elena nagymama a növényeit nézte.
Aztán megigazította a szemüvegét.
– Akkor tisztázzuk a dolgokat négyszemközt.
A következő vasárnap Daniellel elmentünk a lakására.
Teresa és Fernanda is részt vettek, miután a férjem elmagyarázta nekik, hogy a családi kapcsolatuk attól függ, hogy tisztelettel oldják-e meg ezt az ügyet.
A nagymamám kávét főzött egy kannában, és édes kenyeret vett.
Kék blúzt, bézs nadrágot és kedvenc fülbevalóját viselte.
Nem úgy nézett ki, mint egy legyőzött nő.
Úgy tűnt, a saját életének ura.
Teresa belépett, körülnézett, mintha még mindig azon gondolkodna, hová fogják tenni Fernanda bútorait.
A nagymamám észrevette.
–Leülhetsz, Teresa. Nem kell folyton számolgatnod, mennyi hely van a házamban.
Anyósom elpirult.
– Csak segíteni akartam, Doña Elena.
– Milyen kíváncsi. Soha nem kérdezte meg, mire van szükségem.
Teresa megpróbált válaszolni, de a nagymamám felemelte a kezét.
– Amikor beteg voltam, először a kulcsaimat kérted, mielőtt a teszteredményeimről kérdeztél volna. Hoztál nekem egy idősek otthonáról szóló brosúrákat, ahová soha nem jelentkeztem. És a beleegyezésem nélkül intézted a költözésemet.
Aztán a tálalószekrényre mutatott.
– Tudod, mennyi időbe telt, mire a férjemmel megvettük ezt a lakást?
Senki sem válaszolt.
– Huszonnyolc évnyi munka és megtakarítás. Ő egy tömegközlekedési teherautót vezetett. Én általános iskolai tanár voltam. Voltak hónapok, amikor minden fillért megszámoltunk, hogy kifizessük a számláinkat.
Nagymamám gyengéden simogatta a széke támláját.
– Itt neveltük fel a lányunkat. Itt ünnepeltük a születésnapokat, itt gyászoltuk a veszteségeket, és itt ápoltam a férjemet, amikor beteg volt. Ezek a falak nem csak négyzetméterek.
Egyenesen Teresára nézett.
– Ők az én történetem.
Anyósom lesütötte a szemét.
– De már adományoztad Marianának.
– Örök haszonélvezeti jog fenntartásával – tisztázta a nagymamám –. Mariana ismeri és tiszteletben tartja a döntésemet. Nincsenek jogaid ehhez a tulajdonhoz.
Aztán másolatot készített az okiratról.
– A házam nem elérhető. Az életem sem.
Fernanda, aki addig hallgatott, elkezdte tördelni a kezét.
– Anya azt mondta, hogy gyakorlatilag egyetértettetek – mormolta.
Mindannyian ránéztünk.
– Azt mondta, hogy Elena nagymama egy csendesebb helyre akar költözni, és hogy Mariana önző, mert nem akarja kölcsönadni nekünk a lakást.
Gombócot éreztem a torkomban.
Nagymamám egy pillanatra lehunyta a szemét.
Nem voltam meglepve.
Mélységesen csalódott voltam.
– Lányom – mondta Fernandának –, nem akarok elmenni innen. Továbbra is az ablakomnál akarok reggelizni, öntözni a növényeimet, és látogatni a barátaimat, amíg az egészségem engedi.
Fernanda sírni kezdett.
– Nem tudtam, hogy nem akarod…
Terézia félbeszakította.
–Nem kell bocsánatot kérned! A bátyádnak kötelessége volt segíteni neked!
Dániel felkelt.
– Nem, anya. Soha nem volt ilyen kötelezettségem.
– Feláldoztam magam érted!
– És nagyra értékelem. De az áldozataid nem jogosítanak fel arra, hogy mások életét áldozd fel.
Teresa a lányára nézett, remélve, hogy támogatást talál benne.
De Fernanda nem szólt semmit.
Folyton a kezeit nézte.
Ugyanazokkal a kezekkel, amelyekkel néhány nappal korábban nyolc órán át takarított egy lakást, hogy ezer pesót keressen.
Végre felemelte a fejét.
– Anya, én sem akarok így tovább élni.
Teresa zavartnak tűnt.
— Miről beszélsz?
–Attól, hogy mindenben a bátyámra támaszkodom. Attól, hogy pénzt kérek anélkül, hogy átgondolnám, milyen nehéz neki megkeresni.
A sógornőm vett egy mély lélegzetet.
– A minap olyan nőkkel dolgoztam, akiknek gyerekeik vannak, házakat fizetnek, és napkelte előtt kelnek. Lenéztem őket anélkül, hogy ismertem volna őket.
