1. RÉSZ
—Mondd meg a feleségemnek, hogy menjen le a földszintre, és vigye a szeretőm bőröndjeit! Ezért lakik ingyen a házamban.

Alejandro Montenegro három alkalmazott előtt mondta ki ezeket a szavakat, anélkül, hogy elképzelte volna, hogy élete legmegalázóbb parancsát adta ki.

Este nyolc óra volt, amikor fekete terepjárója begördült a család mexikóvárosi Las Lomas-i rezidenciájához. Épp akkor tért vissza egy tíznapos európai útról, melyet Vanessa, egy huszonhét éves nő kísért, akit nyilvánosan asszisztenseként mutatott be, bár mindenki tudta, hogy a szeretője.

Vanessa pezsgőszínű ruhában, nagyon drága magassarkúban és elégedett mosollyal szállt ki a járműből.

– Drágám, fázom – mormolta, miközben átölelte.

Alejandro megigazította a kabátját a lány vállán, és megcsókolta a homlokát.

– Megérkeztünk, szépségem. Senki sem fog itt zavarni.

A bejáratnál Don Ernesto, a kollégium igazgatója fogadta őket, egy hatvanéves férfi, aki csaknem két évtizede dolgozott a montenegróiaknál.

– Jó estét kívánok, Alejandro úr!

– Hol van Marianna?

Don Ernesto mozdulatlan maradt.

– A feleségére gondol, uram?

– Ki más? Mondd meg neki, hogy jöjjön le. Vanessa túl sok holmit vett Madridban és Párizsban. Négy bőrönd van a furgonban. Vigye fel őket a hálószobába.

Vanessa kuncogott egyet.

– Ó, Alejandro, ne légy már gonosz. Talán Mariana éppen mosogat.

–Akkor le kellene tennie a mosogatást. Nem fogom hagyni, hogy a feleségem fontoskodjon előtted.

Don Ernesto lassan lesütötte a tekintetét.

– Mariana asszony már nincs itt.

Alejandro összevonta a szemöldökét.

–Elment vásárolni? Akkor hívd fel. Mondd meg neki, hogy tíz perce van visszaérni.

– Nem vásárolni ment, uram.

Az adminisztrátor mély lélegzetet vett.

– Végleg elment.

Alejandro néhány másodpercig nem válaszolt.

Aztán hangosan felnevetett.

–Mariana? Elhagyni ezt a házat? Ne nevettess!

Lehuppant az olasz bőrkanapéra.

„Az a nő fillérek nélkül érkezett. Nem volt családja, nem volt vagyona, és nem volt tekintélyes vezetékneve. Az apám gyakorlatilag az utcáról fogadta be három évvel ezelőtt. Hová fog menni?”

Vanessa leült mellé.

– Talán megunta, hogy így bánsz vele, drágám.

De a szemei ​​elégedetten csillogtak.

Alejandro megsimogatta a kezét.

– Hadd fáradjon el. Amikor megéhezik, visszakúszik.

Mariana három éven át idegenként élt a saját házasságában.

Míg Alejandro a hálószobában lakott, ő egy kis szobában aludt a mosókonyha mellett. Anyósa, Beatriz Montenegro, követelte tőle, hogy takarítson, főzzön és szolgálja ki a vendégeket.

Amikor Vanessa elkezdte látogatni a házat, a megaláztatások súlyosbodtak.

Két nappal az utazás előtt Alejandro arra kényszerítette Marianát, hogy összepakolja szeretője ruháit.

– Vigyázz a ruháimmal! – figyelmeztette Vanessa. – Egyik sem kerül többe, mint amennyit tíz év alatt keresnél.

Marianna nem válaszolt.

Egyszerűen összehajtotta az utolsó ruhadarabot, becsukta a bőröndöt, és megkérdezte:

-Ennyi az egész?

– Egyelőre – válaszolta Alejandro.

A csendet behódolásnak hitte.

Most, fényűző nappalijában ülve, továbbra is meg volt győződve arról, hogy a felesége vissza fog térni, és bocsánatért fog könyörögni.

– Ernesto, dobd el a holmidat. Vanessa ma estétől elfoglalja a szobádat.

Az adminisztrátor nem mozdult.

– Mielőtt ezt megtenném, uram, adnom kell valamit.

Elővett egy fehér borítékot a kabátjából.

– Mariana asszony hagyta önnek ezeket a dokumentumokat.

Alejandro megvetéssel nyitotta ki őket.

Ezek a válásukkal kapcsolatos dokumentumok voltak.

–Most pénzt akar? Milyen szemtelen!

De amikor az utolsó oldalhoz ért, abbahagyta a mosolygást.

Az aláírás alatt egy olyan név szerepelt, amelyet soha nem látott a felesége személyes dokumentumain.

Mariana Alcázar de la Vega.

Alejandro azonnal felismerte a vezetéknevet.

Ugyanaz a név szerepelt a cége legfontosabb szerződésein is.

Ugyanaz, akiről az apja figyelmeztette, hogy soha ne szegüljön szembe vele.

Lassan felemelte a fejét.

– Ernesto… ki a fene a feleségem?

A menedzser olyan szomorúsággal nézett rá, ami mintha évek óta gyűlt volna benne.

– Alejandro úr, tényleg három évig volt házas egy nővel anélkül, hogy tudta volna, ki ő?

Aztán elővett egy második borítékot.

– Van még valami, amit tudnod kell. Valami, amit az apád a halála napjáig eltitkolt előled.

2. RÉSZ

– Azonnal válaszolj! – kiáltotta Alejandro, és öklével az asztalra csapott. – Mit jelent ez a vezetéknév?

Don Ernesto nem hátrált meg.

– Ez azt jelenti, hogy a nő, akit mosogatásra kényszerítettél, az Alcázar-csoport örököse.

Vanessa elejtette a táskáját.

Alejandro ürességet érzett a gyomrában.

Az Alcázar Csoport Mexikó egyik legerősebb magánkézben lévő konglomerátuma volt. Ingatlan-, ipari, pénzügyi és logisztikai befektetésekkel rendelkezett az ország különböző államaiban.

Az elnöke szinte soha nem szerepelt fényképeken.

Az üzleti sajtó visszafogott üzletasszonyként írta le, aki nagyapjától örökölte a többségi részesedést.

Alejandro évek óta próbált találkozót szervezni azzal a nővel.

Soha nem sikerült ez nekem korábban.

– Ez lehetetlen – mormolta.

Don Ernesto kinyitotta a második borítékot.

Benne volt egy másolat egy megállapodásról, amelyet három évvel korábban írt alá a néhai Ricardo Montenegro, Alejandro édesapja.

– Az apja tudta, ki Mariana. A nagyapja beleegyezett, hogy bizonyos feltételek mellett finanszírozza a montenegrói cég talpra állítását.

Alejandro olvasni kezdett.

Három évvel korábban a cége gyakorlatilag csődben volt. A bankok leállították a hitelkereteit, a beszállítók pedig perrel fenyegetőztek.

Aztán megjelent egy névtelen befektető.