A befektető tőkét biztosított, garantálta a működést, és olyan szerződéseket kötött, amelyek a Montenegro Construccionest látszólag sikeres vállalattá alakították.
– Tudott mindezekről az apám?
-Igenis uram.
– És miért nem mondtad el nekem soha?
Don Ernesto egy pillanatig hallgatott.
– Mert beleegyeztél, hogy feleségül veszed Marianát anélkül, hogy megkérdezted volna, honnan jött. Apád azt mondta, hogy egy tehetetlen fiatal nő, akit segíteni akar. Te azt válaszoltad, hogy bárkihez hozzámehet feleségül, amíg a vállalkozás megmenekül.
Alejandro emlékezett arra a beszélgetésre.
Az apja arra kérte, hogy tisztelje Marianát.
Hogy nem fogja megalázni.
Hogy soha nem engedné, hogy az anyja alkalmazottként bánjon vele.
Megígérte, hogy megteszi.
És minden egyes szót megszegett.
– De Mariana elmondhatta volna nekem az igazat – tiltakozott.
– Képes volt emberként bánni vele anélkül, hogy tudta volna, mennyi pénze van.
Ez a válasz szóhoz sem jutott.
Vanessa megpróbált közelebb lépni.
– Szerelmem, talán még meg tudod javítani…
Abban a pillanatban megszólalt Alejandro telefonja.
Ő volt a pénzügyi igazgatójuk.
„Uram, nagyon komoly problémánk van! A Grupo Alcázar értesített minket, hogy nem hosszabbítja meg a szerződéseinket, és felülvizsgálja az összes függőben lévő tranzakciót. A bankok további garanciákat követelnek.”
Sándor elsápadt.
– Mennyire komoly?
– Ha nem kapunk finanszírozást, nem tudjuk majd fedezni a következő kifizetéseket.
A hívás véget ért.
Egy perc múlva érkezett egy újabb üzenet.
Mariana ügyvédi irodája megindította a Las Lomas-rezidencia visszaszerzésére irányuló eljárást.
Az ingatlan kizárólag az ő nevére volt bejegyezve.
Alejandro körülnézett.
A lámpák, a festmények, az importált bútorok…
Három évet töltött azzal, hogy dicsekedjen egy házzal, ami nem is az övé volt.
– Ernesto, kapcsolj össze Marianával.
– Nem akar veled beszélni.
– Én vagyok a férje!
—A válási papírokat már feldolgozzák. Lehetősége lesz jogi úton válaszolni.
Vanessa diszkréten elkezdte összeszedni a holmiját.
Alejandro ránézett.
-Mit csinálsz?
– Szerintem rendezned kellene a családi problémáidat. Nem akarok belekeveredni.
– Öt perccel ezelőtt még itt akartál aludni.
– A dolgok megváltoztak, Alejandro.
Válaszolni akart, de hirtelen szédülés fogta el.
Hátradőlt a kanapén.
– Ernesto… Le kell ülnöm.
A lábai feladták.
Vanessa felsikoltott.
Don Ernesto azonnal hívta a mentőket.
Miközben a mentősök Alejandrót látták el, újra megszólalt a telefonja.
Ezúttal Beatriz volt az, az anyja.
Az adminisztrátor válaszolt.
– Asszonyom, a fiát kórházba szállítják.
– Nos, fel kellene kelnie onnan, ahol van! – kiáltotta. – Furcsa tevékenységet fedeztek fel a cég számláin!
Don Ernesto lehunyta a szemét.
– Milyen mozdulatok?
Beatriz hangja remegett.
– Ötmillió peso befektetési alapokból. Azt mondják, vannak átutalások a testvéremhez kapcsolódó számlákra.
Ernesto a hordágyon fekvő férfira nézett.
Megértette, hogy Mariana nemcsak hogy úgy döntött, hogy véget vet a házasságának.
Elrendelte azoknak a vállalkozásoknak a felülvizsgálatát is, amelyek három éven át eltartották a montenegróiakat.
De volt még egy utolsó igazság, amit Alejandro még mindig nem tudott.
Egy igazság, amely a saját családja orvosi és pénzügyi feljegyzéseiben rejtőzik.
És amikor Mariana úgy döntött, hogy felfedi, sem a férje, sem az anyósa nem tudta fenntartani a hazugságot, amit felépítettek.
3. RÉSZ
Alejandro egy mexikóvárosi kórház egy különszobájában ébredt fel.
Infúzió volt a karjában, és egy monitor rögzítette az életjeleit.
Az orvos elmagyarázta, hogy a nő vérnyomásesés és egy intenzív stressz-epizód miatt ájult el. Megfigyelésre és további vizsgálatokra van szüksége.
De Sándor alig hallotta.
– Szükségem van a telefonomra.
– Először is pihennie kell – felelte az orvos.
– A cégem bajban van.
– Az Ön egészségére is, Montenegro úr.
Amikor végre sikerült megnéznie az üzeneteit, huszonhét nem fogadott hívást talált.
Tizenhatan az anyjától származtak.
Hét a pénzügyi igazgatótól.
A másik négy olyan beszállítókhoz tartozott, akik azzal fenyegetőztek, hogy felfüggesztik a szállításokat.
Marianától nem jöttek hívások.
Vanessától sem.
Megkereste a felesége elérhetőségét.
Két szóval megmentette:
Ne válaszolj.
Alejandro továbbra is a képernyőt bámulta.
Mariana három éven át próbált beszélni vele a házasságukról.
Szinte soha nem válaszolt.
Amikor megkérdezte, miért nem reggelizhetnek együtt, azt mondta, hogy elfoglalt.
Amikor megkérte, hogy kísérje el az orvoshoz, azt válaszolta, hogy taxit kell fognia.
Amikor az anyja vendégek előtt sértegette, egyszerűen témát váltott.
És most arra számított, hogy ugyanez a nő azonnal válaszolni fog, mert szüksége van rá.
Keret.
A hívást átirányították a hangpostára.
Újra gólt szerzett.
Ugyanez történt.
Aztán megjelent egy üzenet Vanessától.
Alejandro, azt hiszem, egy kis távolságra van szükségünk. Nem akarok belekeveredni a problémáidba. Vigyázz magadra.
Megpróbálta felhívni.
A számát blokkolták.
Most először értette meg, hogy a nő, akiért megalázta a feleségét, szintén nem hajlandó elkísérni, amikor abbahagyja a luxuscikkek fizetését.
Az igazság az, hogy három évvel korábban kezdődött
Míg Alejandro a cégét próbálta megmenteni, Mariana egy irodában ült egy Santa Fe-i vállalati épület harmincnyolcadik emeletén.
Elefántcsontszínű kosztümöt viselt, a haja feltűzve volt, és diszkrét fülbevalót viselt.
Előtte egy mappa hevert fényképekkel, szerződésekkel és számlakivonatokkal.
Ügyvédje, Arturo Salcedo, utasításokra várt.
„A meglévő szerződéseket a bennük foglalt feltételek szerint kell betartani” – mondta Mariana. „Nem akarok ártatlan alkalmazottaknak vagy beszállítóknak ártani. De nem fogjuk megújítani azokat a megállapodásokat, amelyek mesterségesen tartják fenn a Montenegro Construcciones-t.”
