1. RÉSZ
—Mondd meg a feleségemnek, hogy menjen le a földszintre, és vigye a szeretőm bőröndjeit! Ezért lakik ingyen a házamban.
Alejandro Montenegro három alkalmazott előtt mondta ki ezeket a szavakat, anélkül, hogy elképzelte volna, hogy élete legmegalázóbb parancsát adta ki.
Este nyolc óra volt, amikor fekete terepjárója begördült a család mexikóvárosi Las Lomas-i rezidenciájához. Épp akkor tért vissza egy tíznapos európai útról, melyet Vanessa, egy huszonhét éves nő kísért, akit nyilvánosan asszisztenseként mutatott be, bár mindenki tudta, hogy a szeretője.
Vanessa pezsgőszínű ruhában, nagyon drága magassarkúban és elégedett mosollyal szállt ki a járműből.
– Drágám, fázom – mormolta, miközben átölelte.
Alejandro megigazította a kabátját a lány vállán, és megcsókolta a homlokát.
– Megérkeztünk, szépségem. Senki sem fog itt zavarni.
A bejáratnál Don Ernesto, a kollégium igazgatója fogadta őket, egy hatvanéves férfi, aki csaknem két évtizede dolgozott a montenegróiaknál.
– Jó estét kívánok, Alejandro úr!
– Hol van Marianna?
Don Ernesto mozdulatlan maradt.
– A feleségére gondol, uram?
– Ki más? Mondd meg neki, hogy jöjjön le. Vanessa túl sok holmit vett Madridban és Párizsban. Négy bőrönd van a furgonban. Vigye fel őket a hálószobába.
Vanessa kuncogott egyet.
– Ó, Alejandro, ne légy már gonosz. Talán Mariana éppen mosogat.
–Akkor le kellene tennie a mosogatást. Nem fogom hagyni, hogy a feleségem fontoskodjon előtted.
Don Ernesto lassan lesütötte a tekintetét.
– Mariana asszony már nincs itt.
Alejandro összevonta a szemöldökét.
–Elment vásárolni? Akkor hívd fel. Mondd meg neki, hogy tíz perce van visszaérni.
– Nem vásárolni ment, uram.
Az adminisztrátor mély lélegzetet vett.
– Végleg elment.
Alejandro néhány másodpercig nem válaszolt.
Aztán hangosan felnevetett.
–Mariana? Elhagyni ezt a házat? Ne nevettess!
Lehuppant az olasz bőrkanapéra.
„Az a nő fillérek nélkül érkezett. Nem volt családja, nem volt vagyona, és nem volt tekintélyes vezetékneve. Az apám gyakorlatilag az utcáról fogadta be három évvel ezelőtt. Hová fog menni?”
Vanessa leült mellé.
– Talán megunta, hogy így bánsz vele, drágám.
De a szemei elégedetten csillogtak.
Alejandro megsimogatta a kezét.
– Hadd fáradjon el. Amikor megéhezik, visszakúszik.
Mariana három éven át idegenként élt a saját házasságában.
Míg Alejandro a hálószobában lakott, ő egy kis szobában aludt a mosókonyha mellett. Anyósa, Beatriz Montenegro, követelte tőle, hogy takarítson, főzzön és szolgálja ki a vendégeket.
Amikor Vanessa elkezdte látogatni a házat, a megaláztatások súlyosbodtak.
Két nappal az utazás előtt Alejandro arra kényszerítette Marianát, hogy összepakolja szeretője ruháit.
– Vigyázz a ruháimmal! – figyelmeztette Vanessa. – Egyik sem kerül többe, mint amennyit tíz év alatt keresnél.
Marianna nem válaszolt.
Egyszerűen összehajtotta az utolsó ruhadarabot, becsukta a bőröndöt, és megkérdezte:
-Ennyi az egész?
– Egyelőre – válaszolta Alejandro.
A csendet behódolásnak hitte.
Most, fényűző nappalijában ülve, továbbra is meg volt győződve arról, hogy a felesége vissza fog térni, és bocsánatért fog könyörögni.
– Ernesto, dobd el a holmidat. Vanessa ma estétől elfoglalja a szobádat.
Az adminisztrátor nem mozdult.
– Mielőtt ezt megtenném, uram, adnom kell valamit.
Elővett egy fehér borítékot a kabátjából.
– Mariana asszony hagyta önnek ezeket a dokumentumokat.
Alejandro megvetéssel nyitotta ki őket.
Ezek a válásukkal kapcsolatos dokumentumok voltak.
–Most pénzt akar? Milyen szemtelen!
De amikor az utolsó oldalhoz ért, abbahagyta a mosolygást.
Az aláírás alatt egy olyan név szerepelt, amelyet soha nem látott a felesége személyes dokumentumain.
Mariana Alcázar de la Vega.
Alejandro azonnal felismerte a vezetéknevet.
Ugyanaz a név szerepelt a cége legfontosabb szerződésein is.
Ugyanaz, akiről az apja figyelmeztette, hogy soha ne szegüljön szembe vele.
Lassan felemelte a fejét.
– Ernesto… ki a fene a feleségem?
A menedzser olyan szomorúsággal nézett rá, ami mintha évek óta gyűlt volna benne.
– Alejandro úr, tényleg három évig volt házas egy nővel anélkül, hogy tudta volna, ki ő?
Aztán elővett egy második borítékot.
– Van még valami, amit tudnod kell. Valami, amit az apád a halála napjáig eltitkolt előled.
2. RÉSZ
– Azonnal válaszolj! – kiáltotta Alejandro, és öklével az asztalra csapott. – Mit jelent ez a vezetéknév?
Don Ernesto nem hátrált meg.
– Ez azt jelenti, hogy a nő, akit mosogatásra kényszerítettél, az Alcázar-csoport örököse.
Vanessa elejtette a táskáját.
Alejandro ürességet érzett a gyomrában.
Az Alcázar Csoport Mexikó egyik legerősebb magánkézben lévő konglomerátuma volt. Ingatlan-, ipari, pénzügyi és logisztikai befektetésekkel rendelkezett az ország különböző államaiban.
Az elnöke szinte soha nem szerepelt fényképeken.
Az üzleti sajtó visszafogott üzletasszonyként írta le, aki nagyapjától örökölte a többségi részesedést.
Alejandro évek óta próbált találkozót szervezni azzal a nővel.
Soha nem sikerült ez nekem korábban.
– Ez lehetetlen – mormolta.
Don Ernesto kinyitotta a második borítékot.
Benne volt egy másolat egy megállapodásról, amelyet három évvel korábban írt alá a néhai Ricardo Montenegro, Alejandro édesapja.
– Az apja tudta, ki Mariana. A nagyapja beleegyezett, hogy bizonyos feltételek mellett finanszírozza a montenegrói cég talpra állítását.
Alejandro olvasni kezdett.
Három évvel korábban a cége gyakorlatilag csődben volt. A bankok leállították a hitelkereteit, a beszállítók pedig perrel fenyegetőztek.
Aztán megjelent egy névtelen befektető.
