– És mi a helyzet a gyanús tranzakciókkal?

—Adják át őket az ellenőröknek. Ha bűncselekmények történtek, vizsgálják ki a hatóságok.

Artúr bólintott.

– Ott van még a ház kérdése is.

—Jogi úton szeretném visszaszerezni a tulajdonomat. Fenyegetés vagy rögtönzött kilakoltatás nélkül.

Az ügyvédje lezárta az ügyet.

– Feltehetek egy személyes kérdést?

Marianna felnézett.

-Előre.

– Miért bírta ki ilyen sokáig azt a házasságot?

Észrevett egy kis fényképet az asztalán.

Egy kép volt a polgári esküvőjükről.

Alejandro mintha a telefonját nézte volna.

Mariana viszont szinte gyermeki lelkesedéssel mosolygott.

– Mert túl naiv voltam ahhoz, hogy különbséget tegyek a türelem és a méltóságom feladása között.

Három évvel korábban nagyapja, Don Fernando Alcázar, egy üzleti tárgyalás során találkozott Ricardo Montenegroval.

Ricardónak sürgős finanszírozásra volt szüksége.

Fernando beleegyezett, hogy tanulmányozza a műtétet, de tudott egy titkot is: unokája, Mariana beleszeretett Alejandróba, miután több, egy oktatási alapítvánnyal kapcsolatos rendezvényen találkozott vele.

Alejandro elbűvölő volt az első beszélgetések során.

Beszéltem vele társadalmi projektekről, fiataloknak szóló lehetőségekről és a családalapítás fontosságáról.

Mariana úgy hitte, hogy talált egy férfit, aki különbözik azoktól az üzletemberektől, akiket csak a vezetékneve érdekelt.

Ezért döntött úgy, hogy az anyja vezetéknevét használva mutatkozik be, és nem említi a családi vagyont.

A nagyapja nem értett egyet.

– Valakinek, aki igazán szeret téged, nem kell tudnia a bankszámládat, de azt sem szabad elrejtened, hogy ki vagy ahhoz, hogy valaki elfogadjon.

Mariana erősködött.

– Csak biztos akarok lenni benne, hogy engem választ.

Don Fernando beleegyezett, hogy tiszteletben tartja a döntését, bár kikötötte, hogy a montenegrói cégnek nyújtott bármilyen támogatás dokumentált, garanciákkal és felügyelettel járó művelet lesz.

Ricardo tudta Mariana kilétét.

A fiad nem.

Amikor Alejandro megkapta a házassági ajánlatot, azt hitte, hogy családi okokból, a pénzügyi megmentéssel összefüggésben áll.

Lelkesedés nélkül elfogadta.

Mariana idegességnek értelmezte a lány hidegségét.

Az esküvője napján majdnem két órát várakozott a polgári anyakönyvi hivatal előtt.

Alejandro megérkezett és telefonon beszélt.

– Siess, megbeszélésem van – mondta neki.

Két üveg vizet vitt magával, mert nagyon meleg volt.

Elutasította az övét.

Ez a kis megaláztatás volt az első.

Aztán jöttek még sokan.

Beatriz megtiltotta neki, hogy fontos vendégek jelenlétében asztalhoz üljön.

Alejandro hagyta, hogy anyja kitartott asszonynak nevezze.

Vanessa úgy kezdte látogatni a házat, mintha ő lenne a tulajdonos.

Mariana pedig, egyre fogyatkozó reményébe kapaszkodva, továbbra is hitte, hogy férje egy napon felfedezi az előtte álló nő értékét.

Amíg valami olyasmi nem történt, ami mindent megváltoztatott.

Egyik délután, miközben Vanessa ruháit hajtogatta, meghallotta, hogy Alejandro az anyjával beszélget.

„És mikor szabadulsz meg Marianától?” – kérdezte Beatriz.

– Amikor már nem lesz rá szükségünk. Apám idehozta, és most nekem kell elviselnem.

– És mi van, ha pénzt követel tőled?

Alejandro hangosan felnevetett.

– Melyik ügyvéddel fog fizetni? Annak a nőnek nincs senkije.

Mariana abbahagyta a hajtogatást.

Abban a pillanatban rájött, hogy nem várja meg, hogy a férje megtanulja szeretni.

Arra várt, hogy egy férfi, aki megveti őt, olyanná váljon, amilyen soha nem volt.

Másnap felhívta Arturo-t.

– El akarom kezdeni a válóperemet.

A férfi, aki bocsánatot kérni jött

Két nappal a kórházból való távozása után Alejandro megkapta az Alcázar Csoport központjának címét.

Időpontfoglalás nélkül érkezett.

A recepciós elmagyarázta neki, hogy Mariana nem tudja fogadni.

– Mondd meg neki, hogy a férje vagyok.

– Uram, a házasságával kapcsolatos minden kérdést az ügyvédjével kell megbeszélni.

Alejandro három órát várt.

Végre megjelent Don Ernesto, aki már beleegyezett, hogy közvetlenül Marianának fog dolgozni.

– Alejandro úr, tudja, hogy itt van.

– Akkor mondd meg neki, hogy jöjjön le.

– Nem akarja látni.

– Magyarázatot kell adnom!

Ernesto rámeredt.

– Három éved volt meghallgatni a magyarázataikat.

Alejandro úgy érezte, hogy ezek a szavak jobban sújtották, mint bármilyen sértés.

– Mondd meg neki, hogy hajlandó vagyok megváltozni.

– Az is megváltozna, ha nem lenne pénze?

Alejandro kinyitotta a száját.

Nem válaszolt.

Don Ernesto megértette, hogy a kérdés még mindig túl nehéz számára.

Mariana azonban végül beleegyezett a találkozóba, egyetlen feltétellel: az ügyvédei jelenlétében lesz, és csak a függőben lévő ügyek rendezésére szolgál.

Másnap Alejandro belépett egy tárgyalóba, ahol Mariana az ablaknál várta.

Egy pillanatig nem ismerte fel a lányt.

Nem azért, mert megváltozott volna az arca.

De mivel még soha nem láttam, hogy félelem nélkül nézne valakire, hogy felzaklatja.

– Marianna…

– Jó reggelt, Alejandro. Leülhetsz.

Állva maradt.

– Miért nem mondtad meg soha, hogy ki vagy?

Állta a tekintetét.

–Sokszor elmondtam már neked, hogy ki vagyok. Meséltem a tanulmányaimról, a terveimről, az álmaimról, és arról, hogy mit remélek a házasságunktól. Sosem akartál meghallgatni.

– Elrejtetted előlem a vagyonodat!

– És pontosan megmutattad, hogyan bánsz egy nővel, amikor azt hiszed, hogy semmije sincs.

Alejandro lesütötte a szemét.

– Kezdhetjük újra.

Marianna gyengéden megrázta a fejét.

-Nem.

–Esküszöm, Vanessa már semmit sem jelent nekem.

–Vanessa sosem volt az igazi probléma.

– Szóval, mi is volt az?

Marianának néhány másodpercre volt szüksége a válaszhoz.

–Hogy ahhoz, hogy fontosnak érezd magad, el kellett hinned, hogy alsóbbrendű vagyok.