1. RÉSZ
Azon a napon, amikor Beatriz Luján megérkezett Chihuahuába, hogy feleségül menjen egy férfihoz, akiről még soha nem hallott, leendő anyósa tetőtől talpig végigmérte, és azt mondta, hogy egy tisztességes nő nem utazik egyedül, szerszámosládával a kezében.

1891 júniusa volt. A vonat porosan érkezett meg. Mateo Cárdenas kalappal a kezében várakozott a teherpályaudvarnál. Hét hónapja leveleztek egymásnak az ország különböző részeiről. Egyikük sem ígért szerelmet; csak őszinteséget és a házasság lehetőségét, ha találkozásukkor mindketten maradni akarnak.

Mateo felvette a bőröndjét. Amikor megpróbálta felemelni a hosszú faládát, Beatriz nem engedte el.

– Ez velem jön.

Visszahúzta a kezét.

– Ahogy kívánod.

Nem vitte magához. Doña Elvira Ramos penziójában helyezte el, saját kulccsal, hogy senki ne mondhassa, hogy már férjhez ment. Doña Jacinta, Mateo anyja, ezt abszurdnak tartotta.

– Azért hoztad ide, hogy a feleséged legyen, nem pedig a vendéged.

– Azért hoztam ide, hogy eldönthesse.

Másnap Mateo elvitte Beatrizt a család gyapjútelepére. Zsákok, szekerek, munkások halmai voltak, és a nyers gyapjú szaga terjengett. Egy munkás félretett egy zsák ixtle szálat, amelynek a varrása elszakadt.

„Megnézhetem?” – kérdezte Beatriz.

Aztán kinyitotta a dobozát.

Mateo mozdulatlan maradt.

Görbe tűk, viaszos cérna, egy ár, egy edzett tenyérgyűszű és nehéz olló voltak benne. Beatriz a térdére fektette a zsákot, és egyenletes mozdulatokkal varrt.

– Azt hittem, amikor azt írta, hogy tud varrni, függönyökről beszélt – mondta Mateo.

– Függönyöket is készítek.

– Ez nem úgy néz ki, mint egy függönymunka.

– Mert a függönyök nem bírnak el 70 kiló gyapjút.

Don Isaac Durán, egy Santa Eulalia-i juhtenyésztő, észrevette a foltozást, és megkérdezte, mennyibe kerül. Beatriz nem nézett Mateóra.

– Ha megéri megmenteni az anyagot, megjavítom.

Mateo felajánlotta neki a fogadóasztal egyik sarkát. A fizetés közvetlenül az övé lesz, százalékos arány vagy közös számlák nélkül.

Négy nappal később bizonyíték érkezett. Durán egyik zsákján egy régi, rombusz alakú folt volt. Beatriz megtapogatta.

– Meg lehet foltozni.

Mateo áttekintette, hogy milyen felhasználási módja lesz még.

–Én helyettesíteném. Utaznia kell, megtölteni, kipakolni, és visszajönni.

Beatriz ismét megvizsgálta az anyagot, és talált egy meggyengült részt.

– Igazad van. Cserélik.

Szénnel X-et jelölt benne, és ezt írta a könyvébe: „Durán, rombusz alakú folt, elutasítva.”

Egyikük sem ünnepelte, hogy igaza volt.

Egy héttel később az ellenkezője történt. Mateo egy szakadt borítót akart otthagyni egy igénybevételnek kitett pont közelében a következő napig.

– A szél még hajnal előtt kinyitja – figyelmeztetett Beatriz.

Mateo ellenőrizte.

– Igazad van. Javítsd meg még ma.

A bizalom így kezdődött: kijavítottuk egymást anélkül, hogy minden hibát megaláztatássá változtattunk volna.

Doña Jacinta azonban másképp látta a dolgokat. Amikor megtudta, hogy Beatriz pénzt kért a javításokért, dühösen érkezett.

– Ha feleségül veszed a fiamat, abba kell hagynod ezt az üzletet.

Beatriz becsukta a könyvét.

– Ha feleségül megyek a fiához, folytatni fogom a munkát.

– Akkor nem érted, mit jelent feleségnek lenni.

Matthew lépett be, mielőtt a vita elmérgesedett volna.

– Anya, a pénzed a tiéd.

– Hagyjátok, hogy egy idegen megosztozza a háztartásotokat is?

– Ha beleegyezik, feleségül fogok venni egy olyan nőt, akinek már volt élete, mielőtt megismert.

Ez a vita végigfutott a gyapjútelepen, és eljutott Horacio Baeza, egy 46 éves rivális ügynök füléhez. Már így is bosszús volt, mert néhány tenyésztő elvitte a zsákjait Beatriznek, és végül Mateóval is üzletelt.

Baeza figyelni kezdett.

Látta az engedélyező címkéket. Látta az elutasítottakon a szénszürke X-eket. Látta, hogy a gyémántfoltos zsák még mindig ott hever.

És látta, hogy Nestor Molina, egy 24 éves alkalmi munkás, mindig pénzszűkében van.

Napokkal később Mateo megmutatta Beatriznek a kis házat, ami az övék lesz. Az ablakok üresek voltak.

– Azt hittem, a függönyök érkeznek meg először.

– Várhatnak.

-Hogy?

– Ki tudja, hogy vajon az enyémek is lesznek-e.

Három nappal később beleegyezett, hogy feleségül veszi.

Az esküvő egyszerű volt. Beatriz maga vitte be a szerszámosládáját a házba. A könyve ugyanazon az asztalon maradt, mint Mateo feljegyzései, de soha nem keveredett össze velük.

Azon a héten Horacio Baeza egy látszólag apró szívességért fizetett Néstornak: cserélt el 1 sacket.

Az X elutasítása egy jóért, a rakomány teljes darabszámának megváltoztatása nélkül, hogy senki ne gyanakodjon semmire az indulás során.

És ráragasztod Beatriz helyeslő címkéjét.

Megbíztál volna Beatrizben? Mesélj róla, oszd meg ezt, és keresd meg a 2. részt a kommentekben, mert a legrosszabb csak ezután kezdődött.

2. RÉSZ
A cserére egy forgalmas reggelen került sor, amikor több szekér várt a sorára, és senkinek sem volt ideje kétszer megnézni ugyanazt a zsákot. Nestor kivette a selejtes zsákot, a jót összehajtva hagyta alul, és egy Beatriz-címkét ragasztott a régire. A számlák továbbra is egyensúlyban voltak. Durán szállítmánya elindult a hegyekbe anélkül, hogy bárki bármit is észrevett volna.

Napokig semmi sem történt.

Beatriz tovább foltozta a zsákokat, Mateo pedig a beszerzéseket, a mérlegelést és az útvonaltervezést intézte. Otthon apróságokon vitatkoztak anélkül, hogy bántanák egymást: vajon le kellene-e zárni egy számlát aznap este, vajon túl sok olajat fogyaszt-e egy lámpa, vajon túl közel maradt-e a kenyér a tűzhelyhez. A különbség az volt, hogy egyiküknek sem kellett semmit keresnie.