Azt hitte, a leendő felesége függönyöket fog varrni – de amit meglátott a kezében, attól földbe gyökerezett a lába!

Baeza Mateóra nézett.

– Tönkre akarod tenni egy versenytársad nevét emiatt?

– Nem – felelte Mateo. – Te döntötted el, mit kezdesz a neveddel, amikor kifizetted, hogy a feleségem neve rákerüljön egy zsákra, amit ő visszautasított.

Nestor ezután elővett a zsebéből egy kis szövetzacskót. Benne 7 peso volt.

– Ezeket adta nekem.

Baeza hangosan felnevetett.

– Vannak-e ma már gazdáik az érméknek?

– Nem – mondta Beatriz most először. – Ezért nem fogunk úgy tenni, mintha jobban kóstolnának, mint amennyit valójában éreznek.

Mindenki ránézett.

– Az érmék nem bizonyítják, hogy kitől származnak. A beszélgetés önmagában sem bizonyítja, amit mondtak. De a zsák, a bélyegem, a rakománynyilvántartás és a csere igenis bizonyítja, hogy csere történt. És Nestor most beismerte, hogy ő tette.

Mateo bólintott.

Pontosan ezt tanulták meg együtt: nem szabad a gyanút bizonyossággá változtatni csak azért, mert az kényelmes.

Baeza el akart menni, de Durán elé állt.

– A gyapjúm a padlón kötött ki egy üzleti bosszú miatt. Nem fogok veled többet üzletelni.

– Isaac, ne légy nevetséges!

– Nevetséges lenne ezek után átadnom az árumat.

Pedro hozzátette, hogy ő majd ír egy nyilatkozatot a történtekről. Mateo pedig egy másikat készít a Baeza által képviselt Ciudad Juárez-ügynek. Sértések és túlzások nélkül: dátumok, nevek, a kirúgás, a csere és Néstor vallomása.

Baeza búcsúzás nélkül elhagyta a teraszt.

Nestornak nem volt ugyanilyen szerencséje.

Mateo aznap délután elbúcsúzott tőle.

– Vissza tudom adni a pénzt – mondta a fiatalember.

– Nem a 12 pesóról van szó.

– Szükségem volt a munkára.

– És hogy megspórolj pár pesót, mások áruját és egy olyan nő nevét kockáztatod, aki soha semmit sem tett veled.

Nestor összeszorította az állkapcsát.

Beatriz közeledett.

„Amit tettél, az akár meg is sérthetett volna valakit, ha az a zsák egy nehéz rakomány alatt szétreped. Nem fogom követelni, hogy dühből büntessenek meg, de azt sem fogom színlelni, hogy csak tréfa volt.”

Durán azt követelte, hogy Néstor a veszteség egy részét azzal fizesse meg, hogy több héten át a farmján dolgozik. A fiatalember beleegyezett, mert különben pótlásért kellett fizetnie. Nem volt könnyű kegyelmet kapnia. Költséges lehetőség volt arra, hogy helyrehozza az okozott kár egy részét.

Amikor a terasz üres volt, Doña Jacinta még mindig ott volt.

Láttam az egész jelenetet.

Beatriz rá sem nézve elkezdte elpakolni a tűit.

– Én is kételkedtem benned – mondta Jacinta.

Beatriz becsukta a dobozt.

-Tudom.

– És arra vártam, hogy tévedj.

Máté felnézett.

-Anya…

– Hadd fejezzem be.

Jacinta odalépett az asztalhoz. Most először nem úgy tűnt, mint aki megszabja, hogyan kellene működnie egy háznak, hanem mint aki szégyelli, hogy túl sokáig ragaszkodott egy elképzeléshez.

– Amikor a férjem meghalt, olyan adósságok maradtak, amikről nem tudtam, mert soha nem engedte, hogy a könyveihez nyúljak. Évekig azt hittem, hogy egy család csak akkor maradhat együtt, ha minden egyetlen személy kezében van. Azt hiszem, összekevertem az irányítást a biztonsággal.

Beatriz hallgatta a pillanatot anélkül, hogy enyhítette volna a hangulatot.

–Ez megmagyarázza, miért gondolkodik így. Ettől még nem igazságosak azok a dolgok, amiket nekem mondott.

Jácinta bólintott.

– Nem. Ettől nem lesznek igazságosak. Bocsánatot kell kérnem.

Nem volt ölelés. Nem volt rá szükség.

– Elfogadom – felelte Beatriz –, de az állásom az enyém marad.

– Most már értem.

Mateo mindkettőjükre nézett, és ezúttal volt annyi óvatos, hogy ne tegyen hozzá semmit.

Azon az estén, a házban, más volt a csend.

A csapda lelepleződött. Beatriz neve egyértelmű volt. Azonban órákat töltött egyetlen kérdésen gondolkodva.

Becsukta a főkönyvét.

– Amikor megláttad a címkémet azon a zsákon, azt hitted, hogy tényleg jóváhagyhattam volna?

Mateonak eltartott egy ideig, mire válaszolt.

-Igen.

A válasz fájt neki.

Beatriz lesütötte a tekintetét.

– Szóval kételkedtél bennem.

– Kételkedtem abban, hogy tévedhettél volna. Nem abban, hogy igazat mondtál-e.

Újra ránézett.

Mateo a kezét az asztalra tette.

„Láttam, hogy ugyanazt a hibát követted el azzal a zsákolással először. Azt mondtad, meg lehet javítani. Aztán újra ellenőrizted, és beismerted, hogy nem. Engem is kijavítottál. Tudom, hogy mindketten rosszul ítélhetünk meg dolgokat. Ha azzal védtelek volna meg, hogy a feleségem sosem téved, hazudtam volna helyetted.”

Beatriz hallgatott.

„De amikor megkérdeztem, hogy átment-e, és azt mondta, hogy nem, az mindent megváltoztatott” – folytatta. „Még soha nem láttam, hogy eltitkoltál volna egy hibát. Ezért nem zárta le a nyomozást a szavad, hanem megnyitotta. Ha azt mondtad, hogy nem mentél át, akkor más magyarázatot kellett találnunk.”

Beatriz arcán a keménység kissé enyhült.

– Amikor másodszor kérdezted, hogy biztos vagyok-e benne, fájt.

– Most már tudom.

– Legközelebb kérdezz meg egyszer.

Mateo bólintott.

—1 alkalommal.

– És akkor majd együtt átnézzük.

-Együtt.

Nem a vakon hinni ígéret volt. Valami nehezebb: annyira hinni, hogy utánajárjunk a dolgoknak, mielőtt elítélnénk, és tiszteletben tartani az igazságot, még akkor is, ha az kellemetlen lehet.

A következő hetekben a kirúgás története elterjedt a közeli tanyákon. Egyesek eltúlozták. Mások kitaláltak veréseket, fenyegetéseket és soha meg nem történt verekedéseket. Mateo nem volt hajlandó táplálni a pletykákat. Amikor valaki kérdezte, megmutatta a feljegyzéseket, és csak a legszükségesebbeket árulta el.