1. RÉSZ
A 13 éves fiút arra utasították, hogy adja át 2 éves húgát, mintha egy kölcsönvett zsákot adna vissza.

– A kislány a Mendozákkal megy. Maga egy segítségre szoruló gazdával – mondta Esteban Pardo ügyvéd anélkül, hogy felnézett volna a papírjaiból.

Efraín Nelit a mellkasához bújta. Mögötte hét másik gyerek kuporgott a községi hivatal törött eresze alatt. Eső csorgott a nyakukon; egyikük sem engedte el a mellette állót.

– Felébred, és minket keres – sikerült kinyögnie Efraínnak.

– Ez el fog múlni.

Ramiro Fierro akkor hallotta a választ, amikor leszállt Canelo, gesztenyebarna herélt lován a bolt előtt. Az El Encinal farmról jött el, hogy lisztet és babot vegyen. 42 évesen 11 éve élt egyedül, felesége halála óta. Túl jól tudta, mi az ára a ragaszkodásnak.

Ezért tartott olyan sokáig, mire elengedte a gyeplőt.

Chihuahua hegyei között fekvő városban mindenki tudta a farmerek vezetéknevét. Azon a reggelen senki sem kérdezte meg a gyerekekét.

Doña Delia, az özvegy, aki befogadta a gyerekeket, három napja volt eltemetve. Testvérként nevelte őket, bár nem mindannyian voltak vér szerinti rokonok. Gondozási megállapodásaikat soha nem hivatalossá tették, és Pardo most négy otthon és egy távoli menedék között osztotta el a nevüket.

A gazda felesége egy esernyő alatt várakozott. Megkérdezte, hogy Efraín tud-e tehenet fejni, de senki sem akarta tudni, hogy evett-e már. Ramiro látta, hogy a fiú Neli kezét dörzsöli, hogy felmelegítse. Az ő ujjai is lilák voltak. Senki sem fogja felmelegíteni az övét.

A 12 éves Ada állt előtte.

– Megkérdezted már tőlük, hogy el akarnak-e menni?

– Senki sem fogadhatja be mindet.

-Akkor keress valaki mást.

Ramiro átkelt az úton.

– Mi van, ha az a valaki itt van?

Pardo úgy nézett rá, mintha az előbb ajánlotta volna fel, hogy elállítja az esőt.

—Van két szobád és szarvasmarháid, amelyek alig élték túl a szárazságot.

–Van földem, munkám és lehetőségem a terjeszkedésre.

—Fiú 9.

– Már megszámoltam őket.

A tisztviselő becsukta a mappát. Ramiro levette a kalapját, és a gyerekekre nézett, mielőtt folytatta volna.

– Majd én kérek, hogy gondoskodhassak rólatok. Ha velem akartok jönni.

Efraín nem mosolygott.

– Még akkor is, ha egész éjjel sír?

Neli a férfi nyakába temette az arcát.

– Akkor is.

Azon a délutánon nem történt örökbefogadás. Telefonhívások, nyilatkozatok és látogatás volt a ranchon. Amíg Ramiro hátterét felülvizsgálták, a gyerekek együtt maradtak Delia házában egy gondozó kíséretében. Ramiro minden nap étellel tért vissza. Ada nézte, ahogy megérkezik, még mindig meg volt győződve arról, hogy egy reggel már nem lesz ott.

A bíró végül ideiglenes védelmet engedélyezett, és 90 nap elteltével felülvizsgálatot tűzött ki. Garantálni kellett a megfelelő élelmezést, iskoláztatást, orvosi ellátást és kollégiumi szállást. Pardo felügyelte volna a betartást; bármilyen komoly kockázat esetén hamarabb kellett volna beavatkozni.

Amikor elindultak a ranchra, Canelo egy kölcsönkért kocsit húzott. Ramiro mellette sétált a nehéz szakaszokon. Kétszer annyi lisztet vett, és folyton számításokat végzett, amik nem jöttek ki.

Efraín Nelit cipelte. A tízéves Mateo a ló lábait figyelte, hogy ne akadjon bennük kövek. A nyolcéves Flor betakargatta az ötéves Emiliót. A nyolcéves ikrek, Beto és Bruno egy takarón veszekedtek, amit végül megosztoztak egymással. A hétéves Cora Delia portréját a mellkasához szorította. Ada a könyveit és egy jegyzetfüzetet vitt.

El Encinalban Pimienta, egy szürke kutya, amely szarvasmarhákat terelt, és Hollín, egy öreg mesztic fogadta őket, aki még az ismerős látogatókkal szemben is bizalmatlan volt. Mindketten megszaglászták a szekeret, majd elbújtak a tornác alatt.

Azon az estén bab, újramelegített tortilla és kölcsönmatracok voltak. Amikor a tűzhely füstölni kezdett, Ramiro lekapcsolta a tüzet, kiszellőztette a szobát, és az éjszaka hátralévő részét a kémény javításával töltötte.

Amikor felébredt, Efraínt Neli mellett ülve találta, amint az álmot próbálta visszatartani.

– Figyelni fogom – mondta neki.

– Ha felébred, és én nem vagyok ott, megijed.

Ramiro közelebb húzta a székét.

– Akkor majd megtudja, hogy én is itt vagyok.

A fiúnak eltartott egy ideig, mire lefeküdt. Csizmában aludt el, felkészülve arra, hogy újra kirúgják.

A kollégiumok felépítéséhez Ramiro 7 szarvasmarhát adott el Tomás Cabrerának. 33 maradt neki. Fájdalmas veszteség volt ez az évek óta nevelgetett csorda számára, de a gyerekeknek ágyakra volt szükségük, mielőtt neki egy jó tavaszra lett volna szüksége.

Miközben a fát pakolta, megjelent Hector Valdez, a szarvasmarha-tenyésztő, aki évek óta meg akarta venni az északi legelőt.

– Ettől a problémától még megszabadulhatsz – jegyezte meg, a gyerekekre nézve.

– Nevük van, Hector.

– És van büntetett előéleted.

Ramiro abbahagyta a deszkák mozgatását.

Valdés Efraínhoz fordult, és Nelire mutatott.

– Mielőtt rábíznád, kérdezd meg tőle, mi történt a saját fiával.

Elhinnéd neki? Írd meg kommentben, mit tennél, oszd meg ezt a történetet, és keresd meg a 2. részt a hozzászólásokban. A legrosszabb még hátravan.

2. RÉSZ
Efraín Nelivel a karjában hátrált. Ez a lépés jobban fájt Ramirónak, mint Valdés mosolya.

„A fiam meghalt egy járvány alatt, ahogy a feleségem is” – mondta. „Velük voltam. Nem tudtam megmenteni őket.”