1. RÉSZ
Azon a reggelen, amikor Daniel Mendoza úgy tett, mintha elvesztette volna az egész vagyonát, ugyanazok az emberek, akik évekig tequilát ittak az asztalánál, úgy dobták ki a boltból, mintha tolvaj lenne. 1892-t írtunk, egy poros városban Észak-Chihuahuában, ahol a Mendoza név ajtókat nyitott, hitelt biztosított, és még a helyi politikai főnököt is mosolyra fakasztotta, mielőtt kezet fogott volna vele. Daniel a régió egyik legnagyobb szarvasmarha-tenyésztő farmjának tulajdonosa volt, több száz szarvasmarhával és telivér lóval.

Hónapok óta észrevett valamit, ami nyugtalanította. Amikor megérkezett a városba finom gyapjúmellényében, gesztenyebarna lován lovagolva, mindenki szabad helyet kapott. Amikor rossz termés után kukoricát adományozott, nagylelkűnek nevezték. Amikor valaki másnak az adósságát fizette ki, barátjuknak nevezték. De Daniel tudni akarta, mi lesz ezekkel a szavaival, ha senki sem hiszi el, hogy van mit felajánlania.

Eltette az óráját, szép csizmáját a szekrényben hagyta, és felvett egy foltozott inget, amely egy már nem ott dolgozó farmmunkásé volt. Bepiszkolta a kalapját, fogott egy öreg lovat, és felpakolta néhány pénzérmével. Még Esteban nagybátyjának sem szólt, aki a földje egy részét kezelte, mert tudta, hogy megpróbálja majd megállítani.

A boltban babot, kávét és egy darab sajtot kért. Don Laureano, aki három hónappal korábban kölcsönkérte tőle, megszámolta az érméket és grimaszolt.

– Ez nem elég. És mi itt nem adunk hitelt az idegeneknek.

Daniel némán nézett rá. Laureano nem ismerte fel a por alatt rejlő férfit.

– A többit majd kifizetem, ha kapok munkát.

– Nos, először is szerezd meg. Ne vesztegesd az időmet.

Kint két férfi, akik kártyázni szokták hívni, nevettek, amikor meglátták a nyitott talpú csizmáit.

– Nézd csak! Még egy éhező nyomorult, aki támogatást keres.

Dániel szégyellte magát, amiért olyan embereknek nevezett néhány barátját, akik képesek bárkit megalázni a külseje miatt.

A legrosszabb meglepetés a kantinban ért. Unokatestvére, Julián, Esteban fia, ott tárgyalt szarvasmarha-üzletekkel Parralból érkező kereskedőkkel. Daniel elég közel ment ahhoz, hogy hallja, amint Julián a „hamarosan gazdát cserélő földekről” beszél. Amikor megpróbált a munkáról kérdezősködni, a saját unokatestvére fel sem nézett.

– Nem alkalmazunk lustálkodókat. Menj tovább.

Daniel éles ütést érzett a mellkasán. Ha Julián nem ismerte volna fel, talán az lett volna a tökéletes bizonyíték. De a földdel kapcsolatos mondat bevésődött az emlékezetébe.

Ahogy leszállt az este, elindult a kovácsműhely mögötti, szinte teljesen kihalt utca felé. Ott egy fiatal nőt látott ülni egy félig összeomlott vályogház mellett. Körülbelül 26 évesnek tűnt. Egyszerű ruhát és sötét kendőt viselt, a haja pedig egy ronggyal volt hátrakötve. Mellette egy kis zacskó liszt, egy kulacs és néhány száraz ág volt.

Emberek mentek el mellette, kerülve a tekintetét. Egy nő elrántotta magától a fiát. Egy férfi motyogott valami becsmérlőt „az apacsokról”.

Dániel megállt.

– Leülhetek ide?

A fiatal nő óvatosan felemelte a tekintetét.

— A föld nem az enyém.

Leült egy kicsit távolabb. Egy pillanat múlva a nő átnyújtotta neki a kulacsot.

– Úgy tűnik, sokat gyalogolt.

Daniel alig ivott egy kortyot.

– Köszönöm. A nevem Dániel.

—Naya.

Nem kérdezte meg tőle, mennyit keres. Nem nézett lenézően a csizmáira. Azt sem akarta tudni, honnan származik. Amikor Daniel elmondta neki, hogy senki sem akart neki élelmet eladni, mert szegénynek tűnt, Naya lesütötte a tekintetét.

– Tudom, milyen érzés.

Ezek a szavak jobban fájtak neki, mint a nap összes gúnyolódása.

Naya elmagyarázta, hogy évek óta a falu közelében élt. Édesanyja egy járvány idején meghalt, családja többi tagja pedig szétszóródott az összecsapások és a kitelepítések után. Varrt, gyógynövényeket gyűjtött, és néha lovakra is gondozott, de sok falusi inkább többet fizetett érte, mint hogy felbérelje.

„Nem számít, mit csinálok” – mondta. „Vannak, akiknél a hátterem már azelőtt eldönti, hogy ki vagyok, mielőtt még kinyitnám a számat.”

Daniel már éppen válaszolni készült, amikor paták közeledtét hallották. Julián két férfi kíséretében jelent meg. Megállt, amikor meglátta őket együtt, és kegyetlenül elmosolyodott.

– Nézzétek ezt a nagyszerű párt: a csavargót és az indiai nőt, akit senki sem akar.

Naya feszülten felállt. Dániel is.

Julian egy összehajtott papírlapot dobott a földre.

– És te, Naya, holnap elhagyod azt a viskót. Annak a földnek már van gazdája.

Daniel felvette az újságot. Egyetlen pillantás elég volt ahhoz, hogy felismerje a Mendoza ranch pecsétjét és az aláírását, ami az övé volt.

A saját családja a háta mögött árulta a földjét.

Bíznál újra a családodban, miután ilyesmit látsz? Kommentelj, oszd meg, és keresd meg a 2. részt a hozzászólások között.
2. RÉSZ
Daniel nem mutatott meglepetést. Nyugodtan összehajtogatta a dokumentumot, és úgy döntött, hogy továbbra is egy nincstelen embert színlel. Ha Julián hamisította az aláírását, akkor az ottani szembesítés csak időt adna neki a bizonyítékok eltüntetésére.

– Az a föld nem a tiéd – mondta Naya.

Julian hangosan felnevetett.

– Holnap jönnek majd a férfiak, hogy megmérjék. Ha itt maradsz, kivisznek.

Daniel megvizsgálta a bélyegzőt. Régi volt, majdnem egy éve nem használta. Csak három ember férhetett hozzá az asztalhoz, ahol a papírokat tartotta: ő, a nagybátyja, Esteban és Julián.