Daniel megértette. Felhagyott a megmentőjévé válás kísérletével, és úgy kezdett viselkedni, mint egy férfi, aki hajlandó megosztani a hatalmat, nem csak a védelmet.
Idővel Naya a nehezebb úton vívta ki magának a tiszteletet: nem azzal, hogy követelte tőlük, hogy felejtsék el, kik is ő valójában, hanem azzal, hogy munkájával arra kényszerítette őket, hogy elismerjék azt, amit mindig is szívesebben figyelmen kívül hagytak. Amikor egy vihar megijesztett egy csordát, és több ló áttört egy kerítésen, neki sikerült megnyugtatnia őket, mielőtt elérték volna a szakadékot. Amikor Mateo fia leesett egy öszvérről és megsérült a karja, Naya mozgásképtelenné tette, amíg az orvos meg nem érkezett. Senki sem tagadhatta, amit látott.
Ettől még nem volt tökéletes a város. Még mindig voltak, akik zúgolódtak. Voltak nők, akik átmentek az úttesten, hogy ne üdvözöljék. Voltak férfiak, akik beleegyeztek, hogy együtt dolgoznak vele, de nem voltak hajlandók leülni az asztalához. Daniel megtanulta, hogy az igazságtalanság nem tűnik el egy beszéddel a város főterén.
A családjával való kapcsolata is megváltozott. Esteban és Julián árulása jobban fájt neki, mint amennyit bevallott. Abban a hitben nőtt fel, hogy a vér a hűség garanciája. Miután felfedezte, hogy a saját nagybátyja hajlandó lopni tőle, és előítéleteket használ fel Naya ellen, hogy eltussolja a csalást, hónapokig nem vágyott arra, hogy valaha is családi összejöveteleket tartson.
Egyik este, a főház folyosója előtt ülve bevallotta Nayának, hogy bűntudata van.
–Mindezt azért kezdtem, hogy megtudjam, ki a barátom. És végül rájöttem, hogy még a saját családomat sem ismerem.
Naya a sötét eget nézte.
–Néha egy hazugság elvesztése olyan érzés, mintha valami igazit veszítenénk el.
– És akkor?
– Aztán eldöntöd, mit építesz a megmaradt térrel.
Majdnem egy év telt el.
A faluban Don Laureano egy padot helyezett el a boltja előtt, amelyen egy ingyenes kancsó vizet kínált az utazóknak. Senki sem tudta, hogy szégyenből, Danieltől való félelméből, vagy azért tette, mert valóban tanult valamit. Talán a kettő kombinációja volt a kettő. Salcedo parancsnok elkezdte követelni, hogy az őslakos munkások és parasztok panaszait írásban is rögzítsék, bár ő sem vált egyik napról a másikra szentté.
Dániel abbahagyta a titkos tesztek elvégzését. Többé nem álcázta magát, hogy felmérje mások kedvességét. Megértette, hogy az igazi próbatétel nem az, hogyan bánnak vele, amikor szegény, hanem az, hogyan bánnak azokkal, akik a nap végén nem tudják lerázni a sebezhetőségüket.
Egy téli reggelen, amikor a nap felkelt a hegyek mögött, Daniel megtalálta Nayát, amint a kerítésnek támaszkodva a lovakat figyelte. Átnyújtott neki egy csésze kávét.
– Amikor mindenki szegénynek hitt, megosztottad velem a vizedet.
Naya alig mosolygott.
– Mert tudtam, milyen érzés.
Dániel bólintott.
– Azt hittem, ezek a szavak a szegénységre utalnak.
– Nem. Arról beszéltek, hogy úgy tekintenek rád, mintha kevesebbet érnél.
Daniel végignézett a ranchon, a visszanyert földeken és a kis házon, ahol Naya saját életet épített. Először értette meg, hogy a vagyona nem azt fedte fel, hogy ki ő valójában. Azt, hogy kik mindenki más.
És attól kezdve, valahányszor valaki megkérdezte, miért van egy apacs nőnek tiszteletreméltó helye a Mendoza farmon, Daniel mindig ugyanazt a választ adta:
– Mert amikor mindenki más a zsebeimet nézte, ő volt az egyetlen, aki a méltóságomat nézte. És nekem sokkal tovább tartott, mint neki, mire megtanultam az övét is nézni.
